Tiziano, Vecello (1491 k. - 1576): Urbinói Vénusz, 1537 k. (olaj, vászon, 119 x 15 cm), Firenze, Uffizi. A velencei reneszánsz festészet egyik legjelentősebb alkotása, az érzéki nőiség ábrázolása, melynek híres előképe (Giorgione: Alvó Vénusz) és még híresebb utóélete (Manet: Olympia) is van a festészet történetében. Szerepel a Ruben Brandt megrendelésére ellopott 13 alkotás között.
A reneszánsz festészetben hajlamosak vagyunk minden női aktot „Vénusz”-nak nevezni – pedig Tiziano festményén semmi utalás nincs arra, hogy itt valóban a szerelem és szépség római istennőjét látnánk. Ellenkezőleg: egy XVI. századi gazdag palotabelsőben járunk, ahol egy gyönyörű hölgy fekszik vetetlen ágyán („Micsoda test!” - jegyzi meg a kétdimneziós Membrano Bruno a filmben), s bizalmas kedvességgel néz ránk. Csakhogy a XVI. században magánmegrendelésre készült képet akárki nem láthatta – feltételezések szerint a festmény Guidobaldo della Rovere urbinói herceg esküvője kapcsán készült, s a házastársi szerelemre és hűségre utal (ezért van hát az ágyon a hűség szimbólumaként a kutyus), eszerint az értelmezés szerint pedig a hölgy tekintete az éppen belépő férjnek szól. Nagyon is földi tehát ez a szerelem, de a reneszánsz pont attól olyan fantasztikus (vagy egyesek szerint unalmas), hogy a földi halandókban is mindig az isteni tökéletességet mutatják meg – szaknyelven szólva „idealizálnak”. Az urbinói Vénusz tehát mégiscsak egyszerre földi menyasszony és antik istennő – a korabeli néző számára ez a római „szemérmes Vénusz”-szobrokra utaló testtartásból is kiderült. Ezt a beállítást Tiziano mesterétől, Giorgionétól vette át, akinek Alvó Vénusz c. képének hátterén valószínűleg ő maga is segédkezett. Nézzétek meg egymás után Giorgione és Tiziano Vénuszát, majd Manet Olympiáját és figyeljetek a tekintetekre (már ha látszanak), a testtartásra, a környezetre – szép folyamat, ahogy egy megközelíthetetlen, személytelen ideálból eleven, nyers valóság lesz (Bár ezek még mindig csak képek – vö. Magritte: A képek árulása).
Titian (Tiziano Vecellio, ca. 1491–1576): Venus of Urbino, ca. 1537
(oil on canvas, 119 × 165 cm, Uffizi Gallery, Florence)
One of the most iconic works of Venetian Renaissance painting, Venus of Urbino is a luminous depiction of sensual femininity—and one of the 13 masterpieces stolen in Ruben Brandt, Collector.
While Renaissance art often refers to any female nude as “Venus,” Titian’s painting contains no direct reference to the Roman goddess of love and beauty. Quite the opposite: the scene is set in a 16th-century aristocratic interior, where a stunning woman lies on an unmade bed, gazing at us with disarming intimacy. (“What a body!” comments the two-dimensional Membrano Bruno in the film.)
Unlike mythological works designed for public display, this painting was a private commission—most likely created for Guidobaldo della Rovere, Duke of Urbino, as a wedding gift. The small dog curled at her feet symbolizes marital fidelity, and the woman’s gentle gaze may be directed at her newlywed husband. This is love rooted in the earthly and personal, not divine abstraction.
Still, the Renaissance magic lies in idealization: presenting mortal subjects with the perfection of classical deities. The Venus of Urbino thus becomes both a real bride and a timeless goddess. The reclining nude’s modest hand gesture recalls ancient Roman modest Venus statues—a pose Titian borrowed from his teacher Giorgione, whose Sleeping Venus (ca. 1510) likely included Titian’s own contributions to the landscape.
To appreciate this lineage, look at Giorgione’s serene goddess, Titian’s sensuous beauty, and Manet’s provocative Olympia. Trace the evolution: from distant ideal to raw presence. Notice the eyes, the pose, the setting. It’s a powerful journey through time—and meaning. (And remember Magritte’s warning: “This is not a pipe.”)
