Ruben Brandt, a gyűjtő
Ruben Brandt, a gyűjtő

Toledói Eleonóra képmása / remake: Milorad Krstić

Toledói Eleonóra képmása / Agnolo Bronzino

Agnolo Bronzino Toledói Eleonóra képmása

Bronzino, Agnolo (1503-72): Toledói Eleonóra képmása, 1544-45 (olaj, fatábla, 115 x 96 cm) Uffizi, Firenze. A firenzei nagyherceg, I. Cosimo de Medici feleségét és fiát, Giovannit ábrázoló portré az itáliai manierizmus jellegzetes alkotása – a korra jellemző hideg precizitással, életidegenséggel megfestett nőalak a filmben Firenze főterén tűnik fel (ahol a festményt őrző Uffizi is található), amint épp telefonnal készít róla valaki egy fényképet.

A reneszánsz idején kiemelkedő műfajjá váló portré az egyéniség megragadására törekedett, az embert környezetével, a természettel összhangban, arra nyitottan ábrázolta. A reneszánszot követő manierizmus azonban pont ezzel a természetességgel szakít, megjelennek a modern korra is oly jellemző kétségek: mi az, ami egyáltalán megmutatható? Biztosan megismerhető-e ez a világ, amely nem is tűnik már olyan harmonikusnak? Mi benne a valódi és mi az álca? Ebből a kettős portréból, mely a rideg spanyol udvarból származó Eleonórát kb. 26 éves korában ábrázolja, 11 gyermeke közül a másodikkal, mindenfajta érzelem, anyai gyengédség hiányzik. Uralkodói elegancia és merevség jellemzi a beállítást, a technikai tökéletesség, kifinomult részletek mögött eltűnik az ember természetes elevensége. Mintha Eleonóra aprólékos rajzolatú, súlyos, hímzett bársonyruhájába mint egy kaltikába lenne bezárva. Az alakok mögötti hideg, fémes-kék háttérben nagy sokára fedezzük csak fel a jobb szélen a táji részletet, folyóval és lankás dombokkal, de mennyire más ez a táj, mint a fénnyel átítatott, tekintetünket a távolba engedő reneszánsz tájak! Itt nincs már felszabadult szabadság... Anya és kisfia képmásai annyira élethűek, mint a viaszpanoptikum bábui – minden aprólékosan le van másolva, csak az élet hiányzik belőlük.