Van Gogh, Vincent (1853-1890): Joseph Roulin postás portréja, 1888. (olaj, vászon, 81 x 65 cm), Boston, Museum of Fine Arts. A dél-franciaországi Arles-ban meglehetősen magányosan élő Van Gogh egyik legközelebbi barátja a helyi postahivatalnok volt, akit a kocsmában ismert meg, s igazi szeretetteli barátság alakult köztük, melynek az amúgy nehezen modellhez jutó Van Gogh – a postás családtagjairól készültekkel együtt – összesen 20 portrét köszönhet. Roulin még Ruben Brandt rémálmában is kedves természetességgel végzi extrém feladatát... Az őt ábrázoló portré is bekerült a gyűjteménybe.
Úgy néz ránk ez a postás a ragyogó kék szemével, mint aki mindent tud, de közben szerény, egyszerű és alázatos. Beszédes arckifejezésével mindenképpen kapcsolódik az őt szemlélőhöz. Van Gogh hat alkalommal is megfestette az általa nagyra becsült, s a görög filozófus Szókratészhoz hasonlított férfit. Az állandó anyagi gondokkal és kapcsolatteremtési nehézségekkel küzdő festő bármennyire is vágyott különféle emberek megfestésére, szinte sohasem volt rá pénze, hogy modellt fogadjon – ez is lehetett egyik oka rengeteg önarcképének. Roulinnek és családjának azonban nemcsak az ingyenes modellkedésért, hanem a betegsége idején is kitartó baráti figyelemért is hálás lehetett. Ő a művészetével próbálta emberek iránti odaadását kifejezni. Ahogy öccsének, Theonak írta: „Ha férfit vagy asszonyt festek, azt az örökkévalót szeretném beletenni, amit a régiek a glóriával jeleztek, de mi, modern festők magával a színek sugárzásával, vibrálásával próbálunk érzékeltetni”. És valóban: ezen a képen csak úgy ragyognak a kékek és a sárgák. Figyeld meg, hogy még árnyéka sincs az alaknak – mintha valóban egy szent jelenne meg előttünk a maga természetességében. „A portré! A portré, amelyben a modell lelke és gondolata is benne van! Azt hiszem, ezé a jövő.” És igen, Van Gogh festményei előtt tényleg nagy jövő állt – amit ő már nem élt meg.
Van Gogh, Vincent (1853–1890): Portrait of the Postman Joseph Roulin, 1888
(oil on canvas, 81 × 65 cm, Museum of Fine Arts, Boston)
In Arles, in the south of France, where Van Gogh lived in rather lonely circumstances, one of his closest friends was the local postman, whom he met in a tavern. A truly warm friendship developed between them. As Van Gogh had difficulty finding models, he painted Roulin and his family members in a total of 20 portraits. Even in Ruben Brandt’s nightmare, Roulin performs his extreme task with endearing naturalness. The portrait also ends up in the doctor’s collection.
The postman gazes at us with those bright blue eyes as if he knows everything, yet remains modest, simple, and humble. His expressive face creates a connection with the viewer. Van Gogh painted the man he greatly admired — whom he likened to the Greek philosopher Socrates — no fewer than six times. Constantly plagued by financial hardship and social difficulties, Van Gogh longed to paint a variety of people but could rarely afford to pay models — which helps explain the abundance of his self-portraits. To Roulin and his family, he owed not only their willingness to pose for free but also their loyal friendship during his bouts of illness.
He tried to express his devotion to people through his art. As he wrote to his brother Theo:
"When I paint a man or a woman, I want to paint that which is eternal — what the old masters used to represent with a halo. But we modern painters seek to convey it through the radiance, the vibration of color."
And indeed: the blues and yellows in this portrait shine brilliantly. Notice how the figure casts no shadow — as if we were truly seeing a saint appear before us in all his simplicity.
"The portrait! The portrait in which the model’s soul and thoughts are also present! I believe that is the future."
And yes, Van Gogh’s portraits do indeed have a great future — one he, sadly, would never live to see.
