Gauguin, Paul (1848-1903): Gyümölcsöt tartó nő, 1893. (olaj, vászon, 92,5 x 73,5 cm) Szentpétervár, Ermitázs. A posztimpresszionisták közé tartozó Gauguin örök nyughatatlansággal kereste lakhelyét és közben formálta saját festői nyelvét. Tahitin alkotta meg azokat a műveit, melyekkel leginkább azonosítjuk: barna bőrű, színes ruhás nők, idilli, napfényes környezetben – mégis van bennük valami szomorúság, melankólia. Talán pont ez fogta meg Ruben Brandtot? Mindenesetre ez a festmény is bekerült gyűjteményébe.
Ea heara ia oe? (Hová mész?) - olvasható a festmény bal alsó sarkában tahiti nyelven. Gauguin festményein gyakran szerepelnek tahiti nyelvű feliratok, amelyek nem csak azért nem egyértelműek, mert nem tudunk tahitiül, hanem mert szándékosan nem akarja „szájunkba rágni” a művész a kép jelentését (ez az a tulajdonság, amely a Gauguin nyomdokain járó szimbolistákra is jellemző lesz). A kép előterében álló fiatal nő és a háttérben ülő, álló nőalakok is időtlen semmittevésben leledznek, valószínűleg nem hozzájuk szól a kérdés. Mindannyian kinéznek a képből, az egyik keble előtt egzotikus gyümölcsöt tartó főalak, testét elénk tárva, de érzéseit inkább elrejtve áll meg a szemlélő (és a festő) előtt. A kérdés az ő szájából vagy inkább tekintetéből jöhet. Különösen, ha tudjuk, hogy a kép vázlata Gauguin első tahiti tartózkodásának végén, közvetlenül hazautazása előtt készült, s bizony otthagyott számára fontos nőket, s be nem teljesedett álmait is. Hiszen azzal a szándékkal érkezett Tahitire, hogy egy érintetlen földi Paradicsom lakóival és kultúrájával találkozva művészete megújuljon és képeit hazaküldve végre anyagilag is sikeres legyen. Ehelyett azonban a gyarmatosítók által tönkretett és kisemmizett világgal találkozott, ahol ő magának is rengeteg nélkülözésben volt része, s ahol a bennszülött nők csak az ő festményein viselik hagyományos, testüket félig fedetlenül hagyó kendőiket, a korabeli fényképeken a keresztény misszionáriusok által elterjesztett „erkölcsös” európai öltözékekben látjuk őket. A testi-lelki-anyagi küszködések ellenére azonban Gauguin festészete tagadhatatlanul kiteljesedett Tahitin, még ha ezt – tipikus modern művészsorsként – csak halála után értékelte is a közönség.
Paul Gauguin (1848–1903): Woman Holding Fruit, 1893
(oil on canvas, 92.5 x 73.5 cm), Hermitage Museum, St. Petersburg
Belonging to the Post-Impressionists, Gauguin restlessly searched for a place to live, all the while developing his own painterly language. It was in Tahiti that he created the works most closely associated with his name: brown-skinned women in colorful garments, in an idyllic, sunlit setting – yet there is always a hint of sadness, melancholy. Perhaps that’s what captivated Ruben Brandt? In any case, this painting, too, became part of his collection.
“Ea heara ia oe?” (“Where are you going?”) is written in Tahitian in the lower left corner. Gauguin often included Tahitian inscriptions on his paintings – not only because the language is unfamiliar, but because he deliberately avoided “spoon-feeding” meaning to the viewer (a characteristic that will become typical among Symbolist painters who followed in his footsteps).
The young woman in the foreground and the seated, standing female figures in the background appear to dwell in timeless idleness. The question likely isn't directed at them. They all gaze out of the painting, and the main figure, holding exotic fruit before her chest, presents her body to us but conceals her emotions. The question may come from her lips – or her eyes. Especially when we know that the sketch for this painting was made at the end of Gauguin’s first stay in Tahiti, just before his return to Europe, as he left behind women important to him and unfulfilled dreams.
He had arrived in Tahiti in hopes of encountering an untouched earthly paradise and a native culture that would revitalize his art and finally bring financial success when he sent his paintings back to Europe. Instead, he found a colonized, impoverished society, and endured many hardships himself. The native women wore their traditional, revealing sarongs only in his paintings; in contemporary photos, they appear in “modest,” European-style dresses introduced by Christian missionaries.
Despite the personal, spiritual, and financial struggles, Gauguin’s painting undeniably reached its full expression in Tahiti – even if this achievement, in typical fashion for modern artists, was only recognized after his death.
