Rembrandt, Hermanszoon van Rijn (1606-1669): Önarckép, 1660 (olaj, vászon, 80 x 67 cm) Metropolitan Museum of Art, New York. A holland barokk festő a művészettörténet egyik legtöbb, mintegy 70 önarcképet készítő alkotója. Ez a kép a különösen őszinte, minden póztól is külsőségtől mentes verziókhoz tartozik. Az őszinteséget szinte kíméletlenné, félelmetessé alakító átirata Ruben Brandt apjának előszobájában függ több más, hasonlóan komor hangulatú portréval együtt.
Az önarcképfestés lehet kényszerű megoldás modell hiányában, lehet az ön-reprezentáció eszköze – megmutatni a külvilágnak, hogy milyen gazdag, szép és sikeres vagyok, de lehet az önvizsgálat, önreflexió őszinte terepe is – mint egy naplóbejegyzés, amelyet az ember elsősorban magának ír. Ez a portré, amelyen Rembrandt 54 éves korában festette meg magát inkább az utóbbiak közé tartozik. A festő kendőzetlenül, részletesen jeleníti meg öregedő, ráncosodó arcvonásait. A holland barokk realisztikus csendéleteire emlékeztető tárgyilagos precizitással ábrázolja a már foltosodó bőrt és őszülő hajat, az egyes részekről különbözőképpen visszaverődő fényt. A művész pózoktól és foglalkozására utaló kiegészítőktől mentesen, egyszerű közvetlenséggel ül, s néz – most már a mi – szemünkbe. A rá jellemző módon sötét, jelzés nélküli háttér előtt ábrázolja magát, az oldalról érkező fény kiemeli arcát, egyik oldalát jobban megvilágítva, a másikat homályban hagyva, ezzel is valamilyen - az őszinteség ellenére is meglévő - rejtőzködést, titokzatosságot közvetítve.
Rembrandt, Harmenszoon van Rijn (1606–1669): Self-Portrait, 1660 (oil on canvas, 80 x 67 cm, Metropolitan Museum of Art, New York). The Dutch Baroque master is one of the most prolific self-portraitists in art history, having produced around 70 self-portraits. This particular work belongs to the especially honest group—free of posturing and outward embellishment. Its haunting reinterpretation hangs in the hallway of Ruben Brandt’s father, surrounded by other equally somber portraits.
Self-portraiture can stem from necessity—when no model is available—or serve as a form of self-representation: a way to show the world how wealthy, beautiful, or successful one is. But it can also be a space for sincere introspection, like a diary entry written primarily for oneself. This painting, created when Rembrandt was 54, belongs more to the latter category. The artist depicts his aging, wrinkled features without embellishment. With the kind of objective precision found in Dutch Baroque still lifes, he renders his blotched skin and graying hair in fine detail, as well as the varying ways light reflects off different surfaces.
Seated plainly and gazing directly—now at us—he presents himself without any occupational props or dramatic gestures. As typical of Rembrandt, the undefined dark background isolates the figure, while a side light illuminates his face—one half more brightly, the other left in shadow—conveying, despite the honesty, a lingering sense of concealment or mystery.
