Tiziano Vecellio (1488-1576): Pietro Aretino képmása, 1545 k. (olaj, vászon, 96,7 x 76,6 cm) Palazzo Pitti, Firenze. A velencei érett reneszánsz legnevesebb mestere korának legnagyobb portréfestője is volt. Ezen a képén a velencei legfelső körökbe tartozó és sokszor maró gúnyú írásai miatt tisztelt és rettegett író, költő, Pietro Aretino, a festő jó barátja látható. A filmben Ruben Brandt apjának előszobájában látható a portré átalakított verziója.
A magát szerényen csak az „isteni Pietro Aretinónak, a fejedelmek ostorá”-nak nevező reneszánsz író, költő nem mindenkivel volt jóban, ellenségei még sikertelen merényletet is terveztek ellene. A félelmetes erő, aminek birtokában volt, az a nyelvi tehetség volt, amellyel gúnyverseket, szatirikus iratokat, de szükség és saját érdekei esetén, dicsőítő költeményeket is tudott szerezni. Rómában a pápával, de Michelangelóval is összeveszett: amikor a neves festő elutasította Aretino ajánlkozását a Sixtus-kápolna festői programjának kidolgozásához, Aretino bosszúból elterjesztette róla, hogy homoszexuális. Velencében azonban a város legnevesebb művészeivel, köztük Tizianóval jó barátságot ápolt, melynek több Aretino-portré is lett az eredménye. Ezen a félalakos portrén a nagy tekintélyű humanista tekintélyes termetével is felhívja magára a figyelmet: robusztus, szinte teljes frontalitásban ábrázolt felsőteste kitölti a kép nagy részét. Méltóságot és gazdagságot sugároz kabátjának bíborvöröse, a hatalmas felületen Tizianóra jellemzően lenyűgöző a fényjáték. Az arc – a kor portréfestészeti szokásának megfelelően – kissé elfordítva, háromnegyedprofilból látszik, dinamikát, az élénk tekintettel együtt frissességet vive az amúgy meglehetősen statikus ábrázolásba.
Tiziano Vecellio (1488–1576): Portrait of Pietro Aretino, c. 1545 (oil on canvas, 96.7 x 76.6 cm, Palazzo Pitti, Florence). The greatest master of the Venetian High Renaissance was also the foremost portraitist of his era. This painting depicts Pietro Aretino—writer, poet, and feared satirist, revered and dreaded in equal measure among the Venetian elite—who was also a close friend of the artist. In Ruben Brandt, Collector, a reimagined version of the portrait hangs in the hallway of Ruben Brandt’s father.
The Renaissance writer and poet, who modestly styled himself “the divine Pietro Aretino, scourge of princes,” was far from universally beloved. His enemies once even plotted an unsuccessful assassination attempt against him. His power lay in his formidable linguistic talent: he could compose biting satirical verses and scathing pamphlets—but also panegyrics when it suited his interests. In Rome, he clashed with the Pope and famously with Michelangelo; after the artist rejected his unsolicited proposal to oversee the program for the Sistine Chapel ceiling, Aretino retaliated by spreading rumors of his homosexuality. In Venice, however, he formed close bonds with many of the city’s leading artists—including Titian, who painted several portraits of him.
In this half-length portrait, the imposing humanist commands attention not only through reputation but through sheer physical presence: his robust upper body, shown nearly frontally, fills much of the canvas. His rich crimson coat, radiating dignity and wealth, becomes a stage for Titian’s masterful handling of light and texture. The face, turned slightly in three-quarter profile in keeping with portrait conventions of the time, combined with the sharp, alert gaze, brings a sense of vitality and dynamism to an otherwise monumental, stately composition.
