Bazille, Jean-Frederic (1841-1870): Auguste Renoir portréja, 1867 (olaj, vászon, 122 x 107 cm), Párizs, Museé d'Orsay. A fiatalon, csatatéren elhunyt festő közvetlen hangulatú, beállított pózokat kerülő portréja barátjáról és festő- és műteremtársáról, akivel együtt dolgoztak az impresszionizmus festői stílusának kikísérletezésén. S bár a portrén látható Renoir művészete csupa fény és derű, a fekete színt is nagyra értékelte, s ezzel a színnel támad Ruben Brandtra is - ezért kerül a 13 darabos gyűjteménybe ez a kép is.
Renoir és Bazille 1863-ban találkoztak egy párizsi festőiskolában, ahol a későbbi nagy impresszionista festőkkel, Monet-val és Sisley-vel együtt halálra unták a hagyományos akadémikus, azaz antik szobrok és reneszánsz-barokk festmények tanulmányozásán és másolásán alapuló oktatást. Együtt hagyták ott az iskolát, s léptek új utakra, s amikor Bazille megbukott az orvosi egyetemen, már őt sem akadályozta semmi abban, hogy csak a festészetnek éljen. Megszállottan keresték a fény és a pillanatnyi látvány rögzítésének lehetőségeit – a műtermi festészetet egyre inkább mellőzve kivonultak a szabadba, hogy élő, folyamatosan változó fényviszonyok között alkothassanak. A komponáltság, előre eltervezés látszatát is el akarták kerülni. Ez a keresetlenség jellemzi Bazille Renoir-portréját is – két lábával a széken inkább úgy tűnik, mintha a modellülés szünetében egyedül maradva kicsit lazítana, merengene – a póz nem elegáns, nem a külvilágnak szól, egy jól elkapott kissé melankólikus „magánpillanat”, az impresszionistákra jellemző gyors, nagyvonalú kivitelezésben (Renoir egyébként haláláig meg is tartotta magának a képet). A háttér teljességgel elnagyolt, a szék jellege miatt inkább belső térre gondolhatunk, de támpontot nem kapunk. A szürke, sötétebb folttal szegélyezett, elmosódott háttér valóban kelt egyfajta vészjósló, „szakadék szélén billegő” hangulatot, amely a Ruben Brandt jelenetében aztán valóban megjelenik.
Jean-Frédéric Bazille (1841–1870): Portrait of Auguste Renoir, 1867
(oil on canvas, 122 × 107 cm, Musée d'Orsay, Paris)
This intimate, unposed portrait of Renoir by his close friend and fellow painter Jean-Frédéric Bazille captures a quiet moment—perhaps a pause between conversations or brushstrokes. Legs drawn up on the chair, arms wrapped around his knees, Renoir appears deep in thought. It’s a strikingly informal depiction, stripped of grandeur, consistent with the Impressionists’ rejection of academic polish.
Though Renoir later became famous for his sun-drenched scenes and radiant palettes, Bazille shows us a more introspective, even melancholic side of the young artist. The dark clothing, smudgy background, and slightly off-kilter composition exude a subtle unease. In Ruben Brandt, Collector, this very mood is reimagined with eerie effect—Renoir, dressed in black, becomes a shadowy assailant, his colorless garb a visual metaphor for threat.
When Bazille painted this, he and Renoir were still navigating their artistic identities. Alongside Monet and Sisley, they had rejected traditional instruction in favor of open air, fleeting light, and modern life. Bazille, who tragically died in the Franco-Prussian War at just 28, never saw Impressionism gain recognition—but his contribution, both on canvas and in camaraderie, was vital.
Here, he gifts us a moment of stillness, a friend caught between brushstrokes. Yet the film twists this stillness into suspense. How easily can the personal turn sinister in the realm of memory—or in a dream?
What do you think Bazille would have thought of this transformation of his friend in the Ruben Brandt story?
