Vízköpő, Notre-Dame, Párizs, 1840-es évek. A Notre-Dame legismertebb részletei, a mindenki által nagyon „középkoriasnak” tartott vízköpők valójában a templom 1843-64-ig zajló nagy restaurálási munkálatait tervező-vezető építész, Viollet-le-Duc fantáziájának és Victor Pyanet szobrász munkájának a gyümölcsei. Ez is egy bizonyíték arra, hogy a művészetekben az átdolgozás, azaz a régi maivá tétele nemcsak posztmodern kori találmány, hanem az egész művészeten áthúzódó fősodor. A film sok-sok újságíró méltatója ezt a művészetfilozófiai megfigyelésnek a újbóli közfigyelembe helyezését is a film nagy érdemei közé sorolja.
A vízköpőknek nagyon is praktikus funkciójuk van: megakadályozzák, hogy az esővíz a tetőről közvetlenül az épület falán csorogjon végig, így áztatva, károsítva annak anyagát. Már az ókori görögök is alkalmazták az épület falától elnyúló, az ereszek által összegyűjtött vizet kis csövön keresztül elvezető vízköpőket. Nagy számban azonban valóban a francia gótikus katedrálisok homlokzatán tűnnek fel a 13. században, s fontos szimbolikus szerepet is kapnak. Mivel vízköpők értelemszerűen mindig csak a katedrális falán kívül helyezkednek el, ők lesznek azok a szörnyszerű fantázialények – sárkányok, majmok, mindenféle groteszk hibridlények -, amelyeknek az Isten házától távol kell tartaniuk magukat. Ők testesítik meg a gonoszt, a bűnt, a kísértést. Ezzel a híveket is emlékeztetik arra, hogy miért is kell imádkozniuk, másrészt viszont mágikus, bajelhárító erőt is tulajdonítottak ezeknek a faragványoknak: a közeledő gonosz mintegy tükörképétől megriadva fog távozni, ha szembesül a valóban ijesztően torz arcokat formázó lényekkel. A gótikus székesegyházak építészeti szerkezete kiválóan alkalmas volt a vízköpők elhelyezésére: a tetőről lecsorgó esővíz az ereszből a támívek tetejébe mélyített vájatokon folyt végig, ahol kis fémcsövek vezették be a vízköpők „torkába”, hogy aztán azok szájukon át messzire köpjék a vizet. A párizsi Notre-Dame-on is vannak ilyen funkciószerűen működő vízköpők, a legismertebbek, az az 56 példány, melyek a két harangtornyot összekötő ún. „kimérák galériáján” ücsörögnek, azonban nem ilyenek, nekik tisztán díszítő funkciójuk van. Ha pedig felmegyünk hozzájuk (mert hogy azt is lehet), akkor mi is átérezhetjük a modern városból, s annak pörgéséből való kiszakadást, az emberi világ fölötti magányos szemlélődést – vagy legalábbis elkészíthetjük ilyen hangulatú fotóinkat, az esti verziót pedig a Ruben Brandt párizsi nyitóképén láthatjuk.
Gargoyle, Notre-Dame, Paris, 1840s
The best-known features of Notre-Dame—the grotesque gargoyles many associate with the medieval period—are in fact the product of 19th-century imagination. Designed during the cathedral’s major restoration (1843–1864) by architect Eugène Viollet-le-Duc and sculpted by Victor Pyanet, they are proof that reworking the past—bringing the old into the present—is not just a postmodern idea but a thread running through the entire history of art. Many critics of Ruben Brandt, Collector have praised the film for reviving this artistic-philosophical insight.
Gargoyles have a very practical function: they prevent rainwater from running directly down the walls, which would damage the building over time. Even the ancient Greeks used spouts projecting from rooftops to channel water away from structures. But it was on French Gothic cathedrals, beginning in the 13th century, that gargoyles appeared in large numbers—and gained symbolic meaning.
Since gargoyles are always located on the exterior of the cathedral, they became monstrous guardians—dragons, monkeys, hybrid creatures—kept outside the house of God. They represent evil, sin, and temptation. At the same time, they remind the faithful of what they must resist—and were believed to possess apotropaic power: their frightening faces would scare away approaching evil, like a mirror reflecting back the threat.
The Gothic cathedral’s architecture was ideally suited to such water management. Rainwater ran from the roof, through gutters embedded in the tops of the flying buttresses, into small metal pipes that emptied into the gargoyles’ “throats,” from where it was spat far from the building’s surface. While some gargoyles on Notre-Dame still perform this function, the most famous ones—56 creatures perched along the so-called “Gallery of Chimeras” connecting the twin bell towers—are purely decorative. Visitors can climb up to them (yes, it’s possible), to experience a strange detachment from the bustling modern city below—or at least take photos that capture that mood. The nighttime version of this view appears in the film’s opening shot in Paris.
