Tövishúzó, Kr. e. I. sz. (bronz, 73 cm) Róma, Palazzo dei Conservatorii. A görög szobrászat késői szakaszának, a hellenizmusnak alkotása. Egy hétköznapi, jelentéktelen kis mozdulat, amelyet az antikvitásban számtalanszor megjelenítettek, sőt középkori templomok szobrászati díszei között is gyakran találkozunk a motívummal, amelynek időközben keresztény szimbolikus jelentése is lett. Vajon mi? A Ruben Brandtban semmi szimbolikus nincs abban a pillanatban, amikor ha elég gyorsak vagyunk, felismerhetjük az antik szobrot: Bye Bye Joe a Musée d'Orsay WC-jében vetkőzik, majd ráül a lehajtott támlájú WC-re, hogy talpát is be tudja kenni a bronzosító spray-vel, s tökéletes Rodin Gondolkodóvá váljon...
A görög szobrászat korábbi, klasszikus korszakában csak erejük teljében lévő, eszményi férfiakat és nem kevésbé tökéletes nőket ábrázoltak méltóságteljesen, időtlen nyugalommal álldogáló pózban. E kor művészete számára az ideálok megörökítése volt a cél. A hellenizmus érdeklődése (a görög kultúra terjedése és más népekkel való érintkezése miatt is) kitágult: bővül az ábrázolt témák köre, megjelennek a fiatalok és az öregek, a csúnyák és a szépek, az érzelmek és nem utolsó sorban a hétköznapi tevékenységek, a kevésbé fennkölt, de szobrászilag annál izgalmasabb mozdulatok. Mint például az ülő, bal lábát jobb térdére támasztó, s talpát néző fiú alakja, amely Tövishúzó néven vált ismertté és rendkívül elterjedt motívum volt ebben a korban. Természetessége megkapó, mint amikor hirtelen rajta felejted valakin a tekintetedet, aki egyáltalán nem pózol, csak úgy „önkéntelenül szép”. (Thomas Mann Halál Velencében c. novellájában egyébként a főszereplő Aschenbach pont emiatt hasonlítja a titokzatosan szép lengyel fiúcskát a Tövishúzóhoz). A motívum népszerűségét mutatja, hogy az továbbélt a keresztény művészetben, ahol – szokás szerint – új, moralizáló jelentéssel ruházták fel: a tövis a bűnt jelképezi, a tövishúzó a bűnös ember – s mint ilyen gyakran jelent meg templomok homlokzatán, oszlopfőin vagy éppen sírokon, hogy a bűnbánatra emlékeztessen.
Spinario (Boy with Thorn), 1st century BCE
(bronze, 73 cm tall, Palazzo dei Conservatori, Rome). A masterpiece of late Greek sculpture from the Hellenistic period, this work captures a fleeting, everyday moment that was often depicted in antiquity—and later reinterpreted in medieval Christian art. In Ruben Brandt, Collector, there’s nothing symbolic about its fleeting cameo: if you’re quick, you’ll spot the sculpture’s pose echoed as Bye-Bye Joe, inside the Musée d’Orsay restroom, perches on a toilet seat to bronze the sole of his foot—fully transforming into Rodin’s Thinker.
During the earlier Classical period of Greek art, only idealized, youthful male and female bodies were portrayed—strong, serene, and timeless, usually standing in calm dignity. The aim was to capture perfection. But in the Hellenistic era, Greek art became more diverse—reflecting cultural exchange and expanding its scope. Children, elders, “imperfect” figures, emotional expressions, and mundane moments all began to appear. The pose of the seated boy, resting his left foot on his right knee while studying his sole, became especially iconic. Known as the Spinario, or Boy with Thorn, it delighted viewers with its naturalism—beauty discovered not in posing, but in spontaneous, unconscious gesture. (In Thomas Mann’s Death in Venice, the protagonist Aschenbach compares a mysteriously beautiful Polish boy to the Spinario, for exactly this reason.)
The motif’s popularity endured into Christian art, where—as so often—new, moral symbolism was layered over ancient themes. The thorn came to represent sin, and the act of removing it became a metaphor for repentance. Thus the figure appeared on church façades, capitals, and tombs—reminding believers to reflect and seek absolution.
