Duchamp, Marcel (1887-1968): Biciklikerék, 1913/1951 (3. verzió – az elveszett eredeti 1951-es másolata; festett fazsámoly, fémkerék) Museum of Modern Art, New York. A 20. század egyik legeredetibb alkotójának nevéhez fűződik a „ready-made” fogalmának bevezetése a művészetbe, azaz a hétköznapi tárgyak művészeti kontextusba emelése, s a „Mi ebben a művészet?” típusú kérdések kiprovokálása. A Biciklikerék az egyik első ilyen alkotása, a filmben a tokiói pop-art-kiállításon találkozunk vele.
A „ready-made” fogalma még nem létezett, viszont Duchamp műtermében volt már egy biciklikerék, amelyről később így vallott: „Élveztem azt az ötletet, hogy egy biciklikerék van a műtermemben. Élveztem, hogy rápillanthatok, ahogy élvezem, amikor a kandallóban a lángocskák táncolnak." Szerinte a művészi alkotás főleg a választás művészete. Meglátni, kiemelni és lehetőséget adni, hogy teljesen semlegesen, új szemmel nézzünk egy tárgyra. Duchamp a gyárban készült, tömegtermékként előállított biciklikereket villájával lefelé fordítva egy szintén sorozattermék fahokedlire erősítette és örömmel nézte, ahogy forog. Amíg rendeltetésszerűen használunk egy biciklikereket, sohasem nézzük meg „csak úgy”. Így viszont, mint egy klasszikus, talapzatra állított szoborról elmélkedhetünk a tárgyról. Mint ahogy azt Bye-Bye Joe is teszi a tokiói kiállításon: „Egyszer fenn, egyszer lenn, a sors kerekét én megpörgetem!” felkiáltással. S valóban meg is forgatja a kereket, ami megegyezik Duchamp szándékával, aki a mű első kiállításakor szintén erre biztatta a látogatókat.
Duchamp, Marcel (1887–1968): Bicycle Wheel, 1913/1951
(3rd version – 1951 replica of the lost original; painted wooden stool, metal wheel)
Museum of Modern Art, New York. One of the most original figures of 20th-century art, Marcel Duchamp introduced the concept of the “readymade”—the elevation of everyday objects into the realm of art, provoking the eternal question: “But is this really art?” Bicycle Wheel is one of the earliest such works, and it appears in Ruben Brandt, Collector at the Tokyo pop art exhibition.
When Duchamp assembled the piece in his studio, the term “readymade” didn’t yet exist. He later recalled, “I enjoyed having a bicycle wheel in my studio. I enjoyed looking at it, just as I enjoy watching the flames dance in a fireplace.” For Duchamp, art was above all the art of selection—seeing, isolating, and inviting the viewer to look at an object in a completely neutral, fresh way. He took a mass-produced bicycle wheel, mounted it upside down onto a similarly generic wooden stool, and delighted in spinning it. As long as a bicycle wheel serves its original function, we never just look at it. Here, however, placed like a classical sculpture on a pedestal, it invites contemplation.
That’s exactly what Bye-Bye Joe does in the film, declaring: “Up and down, I spin the wheel of fate!” before giving the object a spin himself—echoing Duchamp’s own intention. At the work’s first exhibition, he encouraged viewers to do the same.
