Duchamp, Marcel (1887-1968): Forrás, 1917 (kerámia; az eredeti elveszett). A leginkább a dadaistákhoz sorolható, de valójában a 20. század egyik legfüggetlenebb, legújítóbb szellemiségű alkotója volt Marcel Duchamp, akinek már több, mint 100 éves ez az alkotása, amely gyökeresen megváltoztatta a művészetről való gondolkozásunkat. Már akiét. Mert sokan még mindig felháborodnak azon, hogy mit keres egy pissoir a múzeumban. De aki nem szereti, az is ismeri, alkalmas hát arra, hogy a polgárpukkasztó, mindenből viccet csináló dadaista mozgalmat jelképezze. A Ruben Brandtban egy fiktív „Dada Global” c. kiállítás plakátján látható a mű reprodukciója, dadaista versrészletek társaságában egy plakáton a párizsi utcán.
Mi az a fordulat, amelyet Duchamp Forrása hozott a művészettörténetbe? Az, hogy a műnek nem a tárgyi mivoltában volt az értéke és eredetisége – nem anyagában, művészi megformálásában, mintázásában vagy legalább tervezésében volt az alkotónak szerepe, hiszen ez egy „ready made”. A paradox „készen csinálva” megnevezés azt a Duchamp által bevezetett munkamódszert takarja, amikor a művész egy teljesen hétköznapi tárgyat emel be művészeti kontextusba. Duchamp az általa is alapított New York-i modern művészeti társasághoz adta be művét R. Mutt álnéven, hogy tesztelje nyitottságukat, de a művet, mint a valaha látott „legocsmányabb tárgyat” elutasították. Pedig a lényeg nem a tárgy, hanem maga az ötlet, s az általa kiváltott gondolatok vagy felvetett kérdések, amelyek megjelenhetnek egy címadásban, egy meglepő tárgytársításban vagy egy egészen apró változtatásban. A pissoir és a forrás esetében végül is mindkettő a vízhez kötődik, az egyik az eredet, a tisztaság, frisseség szimbóluma is, a másik a „végterméket” elnyelő hely. Végül is csak feje tetejére állítjuk a jelentéseket, mint Duchamp magával a tárggyal is tette, amelyet eldöntve állított ki, illetve a dadaizmus az egész művészetnek nevezett valamivel.
Duchamp, Marcel (1887–1968): Fountain, 1917
(ceramic; original lost). Often associated with Dadaism—but truly one of the most independent and revolutionary minds of the 20th century—Marcel Duchamp created this now over-100-year-old work, which fundamentally changed how we think about art. At least, for those whose thinking it changed. Many still take offense: What is a urinal doing in a museum? Yet even those who dislike it tend to know it—making it a perfect emblem of the irreverent, boundary-breaking spirit of Dada. In Ruben Brandt, Collector, a reproduction of the piece appears on a fictional “Dada Global” exhibition poster on a Paris street, accompanied by snippets of Dadaist poetry.
What radical shift did Fountain introduce to art history? It challenged the idea that a work of art had to derive its value from its material form—through the artist’s hand, craft, or even design. Instead, this was a ready-made, Duchamp’s term for a mass-produced, everyday object repurposed within an artistic context. Submitted under the pseudonym “R. Mutt” to a New York exhibition organized by a modern art society he co-founded, Fountain was rejected as “the most repulsive object ever seen.” But the object wasn’t the point—the idea was.
Through title, placement, or slight alteration, Duchamp suggested, even the most banal object could provoke thought and shift meaning. In this case, “fountain” might evoke a spring: purity, freshness, origin. A urinal, by contrast, represents waste, the end. But Duchamp flipped both meaning and object—literally tipping the urinal on its back—and with it, tipped the whole notion of what art could be.
That’s Dada: turning everything, including “art,” on its head.
