Ülő írnok, Kr. e. 2600-2500k. (festett mészkő, 53,7 cm magas, Louvre, Párizs). Az ókori egyiptomi szobrászat egyik legismertebb alkotását 1850-ben ásta ki egy francia régész Szakkarában egy sírból, így került a Louvre gyűjteményébe. A Ruben Brandtban is itt látható: közvetlenül a Mimi által „önszorgalomból” ellopott Kleopátra-legyező mellett.
Mai digitalizálódó világunkban egyre gyakrabban hallani a kézírás végét jósló hangokat, azonban egyelőre még mindig általános készségnek tekinthető az írni tudás. Nem is olyan régóta van ez így, mindössze úgy 100-150 éve. Pedig az írásbeliség az egyik záloga kultúrák, ismeretek fennmaradásának, az írás mégis nagyon kevesek kiváltsága, tudománya volt. Az ókori Egyiptomban a legmegbecsültebb foglalkozások közé tartozott írnoknak lenni. Ők jegyezték fel a törvényeket, vezették a termések és befolyt adók mennyiségét és matematikai tudással is kellett rendelkezniük. Fontosságuk elismeréseként nekik maguknak nem kellett adót fizetniük, mentesültek minden fizikai munka alól, foglalkozásuk és udvari tisztségük pedig gyakran apáról fiúra szállt. A Louvre-ban található írnok-szobor valószínűleg azt a név szerint nem ismert személyt ábrázolja, akinek a sírjából előkerült. Az alkotás az egyiptomi szobrászatra jellemző szigorú kompozíciós szabályok szerint készült: szinte tökéletesen szimmetrikus a törökülésben, egyenes háttal ülő férfi testtartása, bal kezében papírusztekercs, jobb kezében ma már hiányzó írószerszám lehetett. A szobor bár körbejárható, mégis egyértelműen elölnézetre van komponálva, az alakot egy szabályos háromszögbe is belefoglalhatnánk. Az egyiptomi Óbirodalomban amúgy is szokás volt, hogy a fáraók és istenek személytelen, idealizált, tökéletességre törekvő ábrázolásaival szemben az alacsonyabb rangú személyeket „emberibben”, azaz egyedibb, részletezőbb módon örökítették meg, az Ülő írnok szobra azonban kitűnik karakterisztikus arckifejezésével, eleven tekintetével. A kissé megereszkedett mellkas és pocak is a „tökéletlenséget” sugallja, a részletgazdagon megfaragott arc pedig megkapó közvetlenséggel idéz elénk egy munkája közben teljes figyelmével jelen levő, a valóságban több ezer éve halott embert.
Seated Scribe, c. 2600–2500 BCE
(painted limestone, 53.7 cm tall, Louvre, Paris). One of the most iconic works of ancient Egyptian sculpture, this statue was unearthed in 1850 by a French archaeologist in a tomb at Saqqara and now resides in the Louvre. In Ruben Brandt, Collector, it also appears in the Louvre—right next to the Cleopatra fan Mimi steals “on her own initiative.”
In today’s increasingly digital world, predictions about the end of handwriting are common. Yet the ability to write is still a basic skill—a relatively recent development in human history, widespread only for the past 100–150 years. Writing, however, has long been a pillar of cultural continuity. In ancient Egypt, scribes held one of the most esteemed professions. They recorded laws, tracked harvests and taxes, and were trained in mathematics. As a sign of their importance, scribes were exempt from taxes and manual labor, and their positions were often inherited.
The Seated Scribe likely depicts the man buried in the tomb where it was found—though his name is unknown. The statue was made according to the strict compositional rules of Egyptian sculpture: the figure sits cross-legged with a perfectly upright, symmetrical posture, holding a papyrus scroll in his left hand and (originally) a writing tool in his now-empty right. Though the piece is three-dimensional, it is clearly meant to be viewed from the front, fitting neatly into a triangular frame.
In the Old Kingdom, pharaohs and gods were portrayed as impersonal, idealized beings. Lower-ranking individuals, however, were depicted more naturalistically. Still, this statue stands out even among such works. With its sharply focused gaze, individualized facial features, slightly sagging chest, and soft belly, it captures not perfection, but a vivid, human presence—one that feels strikingly alive despite being over 4,000 years old.
