Egyiptomi oszlopok, Kr. e. 3-2. évezred. A Louvre gazdag egyiptomi gyűjteményének kiállítótereiben eredeti, egyiptomi templomokból származó oszlopok is ki vannak állítva, persze csak kisebb méretűek, mert az egyiptomi építészet monumentalitását nehéz lenne múzeumi körülmények között érzékeltetni. A filmben pompás és csodálatos mikro-egyiptomi világ nyílik ki a néző előtt, amint Mimi „felszabadítja a szépséget”, azaz kiszabadítja Nefertiti királynő legyezőjét a múzeumi tárló fogságából. Míly különös, hogy Mimi arc és fejformájában épp egy ókori szépség kerül elénk (a száguldó autóban Mimi az arca elé emeli a sok hasonlóságot mutató királynő sziluettjét), bizonyítva ezzel, hogy a művészeti korszakok nemcsak egymásra épülnek, de párhuzamosan egymás mellett is léteznek, amint ez a Ruben Brandt filmben oly sokszor megvalósul.

Minden, ami az egyiptomi építészetből ránk maradt, a hatalmas méretekről szól: a piramisok és más sírépítmények, a templomok, obeliszkek mind-mind azt sugallják, hogy a halandó ember egy apró jelentéktelen porszem az istenek, és az ő leszármazottaiknak tekintett fáraók világához képest. A templomok pedig természetesen ezt a világot szolgálták. A belső tér szempontjai - a ma oly fontos tágasság, fényesség, tagoltság – teljesen eltörpültek az impozáns tömeg fontossága mellett. A templomok belülről inkább sűrűn álló oszlopok határolta, szűk folyosórendszernek tűnnek. Az oszlop mint tartóelem nélkülözhetetlen - itt alakult ki az építészetben a használata, ami aztán az ókori görög és római építészetben, majd azok nyomán az egész európai építészetben meghatározó lett. Egyiptomban nagyon közel kell egymáshoz állniuk, hiszen hatalmas súlyos gerendákat tartanak. Bár az egyiptomi építményekről elsőre nem a természetközeliség jut eszünkbe, mégis – mint minden kultúra építészetében – fontos szerepet játszanak a természeti előképek. A fa mint a legkézenfekvőbb természetes tartóelem minden oszlop mintaképe is lehetne. A kezdetekkor építőanyagként is fát használtak az egyiptomiak, de az építkezések szaporodásával egyszerűen elfogyott a rendelkezésre álló faállomány, így áttértek a munkaigényesebb, de tartósabb kőépítszetre. A legkönnyebben megmunkálható mészkőből vagy homokkőből készült oszlopok monolitok voltak, azaz egy tömbből álltak, formájuk – a fatörzshöz hasonlóan – felfelé enyhén keskenyedő volt. Fejezeteikben még egyértelműbb a természeti ihletettség: papírusznádat, összecsukott szirmú lótuszvirágot vagy pálmalevelet ábrázolnak az oszlopfők. Az oszloptörzseket szinte mindig hieroglifás feliratok és képi ábrázolások díszítették, az egyiptomi szobrászatra jellemző „mélydombormű” technikával (azaz az alapba mélyítve bevésve). És ami a ma ismert emlékek hangulatához képest nehezen elképzelhető, de a köveken talált festékmaradványok mégis tanúsítják: ezek az oszlopok sokszor kifejezetten élénk színekben pompáztak.

Egyptian Columns, 3rd–2nd millennium BCE. In the exhibition halls of the Louvre’s extensive Egyptian collection, original columns from ancient Egyptian temples are also on display—albeit in smaller dimensions, since the monumental scale of Egyptian architecture is difficult to convey within a museum setting. In the film, a splendid and wondrous micro-Egyptian world unfolds before the viewer when Mimi “liberates beauty,” freeing Queen Nefertiti’s fan from the confines of a display case. It’s a striking moment when Mimi’s face and head so closely resemble that of the ancient queen (as seen when she holds up the silhouette in the speeding car), reinforcing the idea that artistic eras not only build upon one another but also coexist in parallel—something Ruben Brandt repeatedly illustrates.

Everything that survives from ancient Egyptian architecture speaks of scale: pyramids and tombs, temples and obelisks—all suggest that mortal humans are mere specks in comparison to the gods and the pharaohs, who were considered their descendants. Temples were built to serve this divine realm. Interior space, as we now value it—openness, light, articulation—was secondary to sheer mass and presence. From the inside, Egyptian temples resemble narrow corridors bounded by dense rows of columns. These structural columns were essential—in fact, it was in Egypt that they first became an integral part of architecture, later adopted and refined by Greek and Roman builders, and eventually throughout all of European architecture.

In Egyptian temples, columns had to stand very close together to bear the weight of massive stone beams. Though we may not immediately associate Egyptian monuments with nature, natural forms still played a significant role in their design. Trees—nature’s obvious load-bearers—served as models for columns. In the beginning, Egyptians even used wood as a building material, but as construction increased, wood became scarce and they transitioned to more labor-intensive but durable stonework. Columns carved from limestone or sandstone were typically monolithic—that is, made from a single piece—and tapered slightly upward like tree trunks. Their capitals were even more clearly inspired by nature: shaped like bundles of papyrus, closed lotus blossoms, or palm fronds. Column shafts were almost always decorated with hieroglyphs and figurative imagery carved in the typical Egyptian sunken relief style. And though it may be hard to imagine today, traces of pigment on these stones confirm that these columns were often brightly painted in vivid colors.