Quentin Tarantino és a kilencvenes évek! Alapfilm, alapzene, alapkarakterek. Mindenki tudna idézni belőle, és sok későbbi film meg is teszi. Két verőlegény, egy boxoló, egy gengszter felesége és két piti rabló kavarog ebben a fekete komédiában, ami tocsog a vérben, iróniában, és három történetet mesél el erőszakról és jóvátételről.
Mi az, hogy ponyvaregény? Szórakoztatásra és mindenekelőtt nagy népszerűségre szánt, ún. triviális irodalom. Amit az ember nem azért olvas el, hogy megfejtse a szövegben rejlő mély tartalmakat, hanem csak hogy kikapcsolja az agyát egy kis krimivel, vagy megdobogtassa a szívét valami könnyes, romantikus történettel. Tehát olyan irodalom, aminek nem jelent erőfeszítést a megértése, és a saját műfaji kliséit sem újítja meg.
A Ponyvaregényre mindez persze csak ironikusan igaz. Az viszont konkrétan stimmel, hogy a filléres füzetek többnyire több rövid történetet tartalmaztak, és így épül fel a Ponyvaregény forgatókönyve is: három epizódot fűz össze, nem kronologikus sorrendben elmesélve. A történeteket csak a főszereplők kötik össze egymással, és egy bőrönd, amiről nem tudjuk meg, mi van a belsejében. Nem is az a fontos – ez a bőrönd tipikus MacGuffin, azaz olyan tárgy, aminek csak az a szerepe a filmben, hogy tovább vigye a cselekményt. (A nevet Hitchcock adta az ilyen narratív elemeknek.)
A Ponyvaregényt 7 kategóriában jelölték Oscarra, és a legjobb eredeti forgatókönyvért járó díjat meg is kapta. Ez a film háttértörténetét tudva különösen jó hír. A forgatókönyv ötlete ugyanis 1986-ba nyúlik vissza, amikor Quentin Tarantino még nem volt más, mint egy sikertelen színész, aki videotékában dolgozik és forgatókönyveket ír. Roger Avary nevű kollégájával kigondoltak egy olyan filmtörténetet, amely a 20-as, 30-as évek ponyvaregényeiből vesz kölcsön három tipikus helyzetet. Olyanokat, amiket már ezerszer láttunk: két bérgyilkos történetét, akik épp úton vannak, hogy elvégezzék a melót, vagy a maffiózóét, akinek a főnök nőjére kell vigyáznia. Tarantino az első filmje (Kutyaszorítóban) sikere után tért vissza ehhez a régi ötletéhez, amelyet aztán minden nagy stúdió elutasított. Harvey Weinstein volt az a producer, aki mégis bele mert vágni – jól tette, mert a Ponyvaregény a korának legsikeresebb független filmje lett. Híres táncjelenete (Uma Thurman, John Travolta) Mimi és Kowalski táncában köszön vissza a Ruben Brandt, a gyűjtőben.
Pulp Fiction (dir. Quentin Tarantino, 1994)
Quentin Tarantino and the ’90s—pure cinema chemistry. Pulp Fiction is a cult-defining film, a soundtrack milestone, and a character goldmine. Everyone can quote it, and countless films have since tried to imitate it. A pair of hitmen, a boxer, a gangster’s wife, and two small-time robbers circle each other in this blood-soaked, irony-laced black comedy that weaves three tales of violence and redemption.
So, what exactly is pulp fiction? It refers to popular, mass-market literature printed on cheap paper—meant to entertain, not to be analyzed for hidden meaning. Crime, romance, thrills—nothing too complex, and definitely not genre-breaking.
That’s exactly what Pulp Fiction pretends to be—ironically. But the structure does mimic those old dime-store booklets: multiple short stories, loosely connected, out of chronological order. What ties them together? Characters and a mysterious briefcase, the contents of which are never revealed—because they don’t matter. The briefcase is a classic MacGuffin, a term Hitchcock coined for any object that simply exists to move the plot forward.
The film was nominated for seven Oscars and won for Best Original Screenplay—a fitting victory given its backstory. The script originated in 1986, when Tarantino was an unsuccessful actor working at a video store, writing screenplays in his spare time. Along with colleague Roger Avary, he imagined a film made from three typical pulp scenarios borrowed from 1920s–30s fiction: hitmen on a job, a mobster tasked with watching the boss’s wife, and so on. After Reservoir Dogs found success, Tarantino returned to the concept—only to be rejected by every major studio. Until Harvey Weinstein took the risk. And it paid off: Pulp Fiction became the most successful indie film of its time.
The film’s iconic twist contest—featuring Uma Thurman and John Travolta—is directly echoed in Ruben Brandt, Collector during the surreal dance between Mimi and Kowalski. Just one more sign that Pulp Fiction didn’t just define a decade—it danced straight into cinematic legend.
