Milorad Krstić nemcsak más rendezőktől idéz, de egy saját, korábbi animációs filmjét is beemelte a Ruben Brandt, a gyűjtőbe. Méghozzá kikacsintós iróniával, hiszen a My baby left me egy oktatófilmben jelenik meg, amelyet a maffiavezér néz a maszkulinitás ábrázolásáról.
Az 1995-ben a berlini filmfesztiválon Ezüst Medve díjjal kitüntetett kisfilm egy szerelmes férfi gyötrődését mutatja be, miután elhagyta a kedvese. Hallucinációszerű erotikus képek pulzálásában idéződnek fel az emlékek, szorongások és a magányban előtörő vágyak, amelyekben a férfi erőteljes szerepet játszik, mégis teljesen kiszolgáltatottnak tűnik.
Az ágyon riadtan ziháló férfi néha telefonhívást kap, amelyek mintha újabb szakaszokat indítanának el a kapcsolatukban. És valóban: a képzetek átalakulnak, a látomásokban egyre inkább a nő „kerekedik felül”, egyre inkább az ő figurája lesz domináns.
A My baby left me szuggesztív, asszociációs utazás a vágyaink és félelmeink mélyére. Egyszerre humoros és felkavaró, szörnyen ismerős és mániákusan idegen. Állandó metamorfózis zajlik benne, a zene és talán a főszereplő szívverésének, belső lüktetésének ütemére. Játékos felszabadulás éppúgy árad belőle, mint az ösztönök és a szeretetvágy mélyen emberi kényszere és sérülékenysége.
A benne zajló átalakulásokat a képi és zenei logika határozza meg: igazi, pazar animáció, ami a formákban és mozgásban rejlő végtelen sokféleséggel nyitja meg a belső világokat. És ebben a belső világban ott van néhány olyan vizuális ikon is, amely a Ruben Brandt, a gyűjtőben is visszatér majd – például Botticelli Vénusza.
My Baby Left Me (dir. Milorad Krstić, 1995)
Milorad Krstić doesn’t just quote other directors—he also references his own earlier animated work in Ruben Brandt, Collector. With a wink of irony, his short film My Baby Left Me appears in the form of an educational video watched by the mafia boss, focusing on representations of masculinity.
Awarded the Silver Bear at the 1995 Berlin Film Festival, this short film portrays a man tormented by heartbreak after being left by his lover. Through a stream of hallucinatory, erotic imagery, memories, anxieties, and lonely longings unfold—desires in which the man plays a central role yet appears utterly vulnerable.
We see him gasping on a bed, occasionally receiving phone calls that seem to trigger new “chapters” in their relationship. Indeed, the visions transform: the woman gradually takes over, becoming the dominant figure in these shifting fantasies.
My Baby Left Me is a hypnotic, associative journey into the depths of desire and fear—simultaneously humorous and unsettling, eerily familiar yet manically alien. A constant metamorphosis drives the animation, pulsing in rhythm with the music—and perhaps with the protagonist’s heartbeat, his internal tempo. The film radiates both playful release and the deeply human vulnerability of instinct and longing for love.
The transformations within are governed by visual and musical logic—a truly lavish animation that uses the endless variety of shapes and movement to unlock inner worlds. And within those inner worlds appear several visual icons that later re-emerge in Ruben Brandt, Collector—among them Botticelli’s Venus.
