„78 éves volt. Embergyűlölő volt, fáradtnak és öregnek érezte magát.” Bergman A nap vége főszerepét játszó Victor Sjöströmről mondta ezt, de a filmben ábrázolt karakterre is igazak a szavai. A filmnek pont az a tétje, hogy ilyen lelkiállapotban mégis át tudja-e valaki értékelni az életét. A nap vége Ingmar Bergman egyik legjobb, ráadásul legoptimistább filmje, amelyben a valóság és a vízió érzéki módon ér össze.
Ha egy forgatókönyv kórházban születik, akkor valószínűleg nem vígjáték lesz belőle, hanem az emberi lét mélyebb kérdéseivel fog foglalkozni. A svéd rendező, Ingmar Bergman a stockholmi Karolinska kórházban időzött, amikor a forgatókönyvet írta, és a személyes élete is több fronton válságban volt. A kórházban töltött két hónap alatt kigondolt fekete-fehér filmdrámája, A nap vége (a svéd cím jelentése szó szerint: A szamócázóhely) a múlt elfogadásával foglalkozik. Az önismeretet elmélyítésével, ami segít számot vetni az életben elkövetett hibákkal, feszültséget hordozó emlékekkel, hogy végül az élet értelméhez is közelebb vigyen.
Főszereplője Isak Borg professzor, egy nyolcvanas éveihez közeledő, nehéz természetű orvos, aki hosszú autóútra indul. Az útra elkíséri a menye, és útközben újabb és újabb emberek csatlakoznak hozzájuk, pl. fiatal stopposok. Mindenki teljesen más, mint a keserű, egoista Isak, de mindenki emlékezteti őt valamire. Eszébe jut a tengerpartnál töltött gyermekkora, fiatalkori szerelme, végiggondolja a boldogtalan házasságát is... Emlékek, álmok és víziók keverednek a filmben, és egyre világosabb lesz, hogy Isaknak nemcsak a saját múltját kell elfogadnia, hanem a közelgő halálát is. De végigjárja ezt az utat és békét talál. A film főszerepét Victor Sjöström játszotta, a némafilmes korszak nagy rendezője és színésze. Bergman nehezen tudta rábeszélni a szerepre Sjöströmöt, akit valóban meg is viselt a forgatás. De ez az utolsó szerepe élete egyik legnagyobb alakítása lett.
A film egyszerre fest érzékeny pszichológiai karakterrajzot és mélyül el az életről szóló filozófiai diskurzusban. Virtuózan használja együtt a realista és szürreális stíluselemeket is. A Ruben Brandt, a gyűjtő a film elején látható vízióból idéz, amikor a professzor egy koporsóban saját magát pillantja meg. Ennek a jelenetnek fontos szimbóluma egy szemekkel díszített utcai óra, amely mutatók híján nem az objektív időt, hanem a lélek belső idejét és időtlenségét mutatja. Ruben Brandt ugyanez alatt az óra alatt halad el a Ruben Brandt, a gyűjtő egyik álomjelenetében.
Wild Strawberries (dir. Ingmar Bergman, 1957)
“He was 78 years old. He hated people. He felt tired and old.” Ingmar Bergman said this about Victor Sjöström, the lead actor in Wild Strawberries—but the description fits the character he plays just as well. The heart of the film lies in a single question: can someone, in such a bleak emotional state, still reevaluate their life? Wild Strawberries is one of Bergman’s most acclaimed—and surprisingly hopeful—films, where reality and vision blend in striking, sensual harmony.
When a screenplay is written in a hospital, it’s unlikely to be a comedy. During a turbulent period in his personal life, Bergman spent two months at Stockholm’s Karolinska Hospital. It was there that he penned the script for this black-and-white drama about facing the past—originally titled Smultronstället in Swedish, meaning “the wild strawberry patch.” The film explores how deepening self-awareness can help a person confront past mistakes, unresolved memories, and, ultimately, the meaning of life.
The main character, Professor Isak Borg, is a difficult, aging physician nearing eighty. He sets off on a long car journey to receive an honorary degree. His daughter-in-law accompanies him, and along the way, a handful of strangers join them—youthful hitchhikers who stand in stark contrast to Isak’s bitter, withdrawn nature. Yet each one reminds him of something: his seaside childhood, a lost love, an unhappy marriage. Memories, dreams, and hallucinations blur together, revealing that Isak must come to terms not only with his past, but with the inevitability of death. His journey, however, leads him to peace.
Victor Sjöström, a pioneering director and actor from the silent film era, played the lead role. Bergman had difficulty convincing him to take the part, and the physically taxing shoot wore heavily on him. But the performance became the final and greatest of Sjöström’s legendary career.
Wild Strawberries weaves sensitive psychological portraiture with deep philosophical reflection. It moves seamlessly between realism and surrealism, combining sharp emotional insight with symbolic imagery. One of the most haunting scenes is a vision at the beginning, in which Isak sees himself lying in a coffin. A surreal street clock, adorned with eyes and lacking hands, stands above him—not marking objective time, but the soul’s inner clock, suspended in timelessness. That very clock reappears in Ruben Brandt, Collector, where Ruben passes beneath it during one of his dream sequences—another nod to a masterwork that explores what it means to live, remember, and accept.
