Bosszúfilm, ahol a Jó sem patyolattiszta, de bosszút áll a Rosszon. Irónia, erőszak és egy hallgatag, kemény antihős, aki talán a túlvilágról tért vissza az aranyásók városába. Rendezte Clint Eastwood, főszerepben Clint Eastwood.
A Jó és a Rossz összecsapását ábrázoló, amerikai westernfilmek európai változatai árnyaltabbak és kiábrándultabbak voltak, mint ami az eredetileg kissé naiv, amerikai hőstörténetek. De ez az összetettebb látásmód idővel visszahatott az amerikai filmgyártásra is. Clint Eastwood 1973-ban készült westernfilmjével két rendező előtt tisztelgett: az olasz italowestern atyja, Sergio Leone és az amerikai Don Siegel előtt. Eastwood rendezőként sokat tanult tőlük, főleg Leonétól. De azt se felejtsük el, hogy ez a két filmrendező tette ismertté őt, hiszen számos filmjükben játszott.
A Fennsíkok csavargójának főhőse egy titokzatos idegen, aki a semmiből bukkan fel. Látszólag cseppet sem érinti az, ami a városkában zajlik – a film végére azonban kiderül, hogy nagyon is köze van mindenhez és mindenkihez. Érdekes, hogy a film néhány szinkronja, pl. a német, leegyszerűsíti az eredetiben nyitva hagyott kérdést, hogy kicsoda a főhősünk valójában. Az amerikai dialógus nem konkretizálja, sőt, még túlvilági értelmezést is sejtet – egyes szinkronváltozatok viszont „megfejtik” a film végén egy beszúrt mondattal a hős kilétét. Clint Eastwood mindenesetre így nyilatkozott: „Ez csak egy allegória. Spekuláció, hogy mi történik, ha megölik a sheriffet, és egyszer csak visszatér valaki, aki felébreszti a város lelkiismeretét. Mert minden tett elnyeri a büntetését.”
A Ruben Brandt, a gyűjtőben egy borotva bukkan fel a Fennsíkok csavargójából. A film elején a főhőst ugyanis éppen borotválják, és három fegyveres megzavarja ebben. Soha borbélyüzlet nem látott még annyi vért, ami ezután elfolyik – és ez indítja be az egész történetet. A filmnek amúgy fontos inspirációja volt egy hírhedtté vált gyilkosság, amely a korabeli sajtóban és a pszichológiai szakirodalomban is nagy port vert fel: Kitty Genovese megölése 1964-ben egy sűrűn lakott, New York-i helyszínen. Kitty végső küzdelmének a korabeli sajtó szerint 38 szem- és fültanúja is volt, mégsem értesítette senki a rendőrséget. Bár azóta kiderült, hogy nem teljesen így történt (pl. sok tanúnak fogalma sem lehetett, hogy mit hallott), az ún. járókelő-effektus a 20. századi szociálpszichológia egyik fontos fogalmává vált. A Fennsíkok csavargójában szereplő város lakóira is hasonló, közös passzivitás és gyávaság jellemző – igazából ez ellen küzd a rejtélyes hős, a maga cinizmusával és kegyetlenségével.
A westernhősöket játszó színészikon, John Wayne tiltakozott a film tekintélyromboló üzenete ellen: „A Vadnyugat nem erről szólt. Ezek nem azok az amerikai emberek, akik telepesként létrehozták ezt az országot.” Más kritikusok viszont értékelték a film neurotikus humorát, éles kritikáját és manierista, absztrakt formanyelvét. „Részben kísértettörténet, részben bosszú-western” – írta róla a The New York Times. „Nem is kicsit őrült, és sokszor még szórakoztató is, de úgy, hogy közben azon gondolkodsz, hogy nem vesztetted-e el a józan eszedet.”