Mi az, amiből pontosan nyolc és fél van? Hát filmből! Federico Fellini történetesen nyolc filmet hozott össze addig, amíg ezt a művét rendezni nem kezdte 1963-ban, plusz egy vígjátékot, ahol társrendező volt. Erre utal a 8 és ½. Persze minden film az adott rendező addigi munkásságából táplálkozik, de a 8 és ½ mérlegre is teszi őket és a filmkészítést magát. A Fellini pályája csúcsán készült, önreflexív mű középpontjában egy filmrendező áll, aki az alkotói válság szellemi és érzelmi krízisén próbál keresztüljutni. A film mindenesetre magával ragadó, szellemes és okos lett - mire nem jó a válság!
A történet jól megágyaz a komikumnak: a forgatókönyvét befejezni képtelen rendező elmenekül egy szanatóriumba, de egy idő után mindenki felbukkan ott, akit messziről el szeretne kerülni. A producere éppúgy, mint a felesége vagy a szeretője, és persze azok is üldözőbe veszik, akik munkát szeretnének kapni az új produkcióban. Mégsem nevezhetjük csak vígjátéknak a 8 és ½ -et. Remekül eltalált, szürreális figurák kavalkádja mozog a filmben, a filmrendező mégis veszettül egyedül van, és olyan szorongások gyötrik, amelyek elől csak álmodozásba és emlékekbe bújhat.
A látomásos, szimbolikus jelenetekből nem egy csattanós, megoldáshoz vezető történet, hanem dzsungelszerű teljesség bontakozik ki, amelyben az ellenállhatatlan humor és a tragédia folyton egymásba érnek. Olyan művészfilm Fellini fekete-fehér filmje, amelyben szinte nem is történik semmi, mégis mindennél fontosabb emberközi és belső események felé nyitja meg a néző érzékeit és szívét. Inkább érezni kell, mint érteni, és nem ad direkt választ, csak a megoldások keresésére inspirál. A film készítése idején Fellinit Jung álomelmélete foglalkoztatta. Az álmokban a tudattalan metaforikus megnyilvánulását látta, így a 8 és ½-et önismereti alkotásnak is tekinthetjük, amely egyben megteremtette a pszichoanalízis filmes eszköztárát is.
A filmet egy táncjelenet víziója zárja, ami messze nem jelent happy endet, mégis segít a főszereplőnek visszakapcsolódni az élet körtáncába. Az élet – Fellini szavaival – „fantasztikus balett”, ahol nincs más dolgunk, mint hogy átadjuk magunkat a ritmusnak, egyszerre sztoikus beletörődéssel és fékezhetetlen életörömmel. Mégsem ez, hanem a film másik táncjelentee az, amelyet Quentin Tarantino átemelt a Ponyvaregénybe, majd a kettős utalás a Ruben Brandt, a gyűjtőbe is bekerült. Egy táncesten egy férfi és egy fiatal lány a táncparkettre lépnek, és a kettősüktől még a zene is megváltozik. Ahogy a 8 és ½-ben, úgy a Ruben Brandt, a gyűjtőben is ott vibrál Mimi és Kowalski táncában, hogy élni már csak az élet kedvéért is érdemes, és igenis vannak nagy találkozások.
8½ (dir. Federico Fellini, 1963)
What’s something of which there are exactly eight and a half? A film, of course! By the time Fellini began work on this project in 1963, he had directed eight films plus one comedy he co-directed—hence the title 8½. Naturally, every film draws from a director’s prior work, but 8½ weighs them all on a scale—it’s about filmmaking itself. Created at the height of Fellini’s career, this self-reflexive masterpiece centers on a director struggling to navigate a creative crisis that’s both intellectual and emotional. The result is captivating, witty, and clever—proof that sometimes, crisis is fertile ground.
The setup lends itself well to comedy: a director who cannot finish his screenplay escapes to a sanatorium, only to be pursued by everyone he hoped to avoid—his producer, his wife, his mistress, and a stream of hopefuls eager to land a role in his new film. Still, 8½ is no mere comedy. It teems with surreal, vividly drawn characters, but at its core is a man gripped by loneliness and anxiety, who can only retreat into dreams and memories for solace.
Rather than unfolding as a neat, plot-driven narrative, the film grows into a rich, tangled jungle of visions and symbols, where irresistible humor constantly meets tragedy. A black-and-white art film in which “nothing happens,” yet everything that truly matters in human connection and inner life is evoked with extraordinary power. 8½ is a film to feel more than to understand—it offers no direct answers but invites the viewer to search. At the time of production, Fellini was deeply influenced by Carl Jung’s theories on dreams, viewing them as metaphorical expressions of the unconscious. In this sense, 8½ is a journey of self-discovery that helped pioneer psychoanalytic cinema.
The film ends with a vision of a dance—not quite a happy ending, but a gesture that helps the protagonist reconnect with the rhythm of life. Life, as Fellini put it, is a “fantastic ballet,” and our task is simply to give in to the rhythm with both stoic acceptance and uncontainable joy. Still, it’s not this final dance but another scene—where a man and a young girl step onto the dance floor and even the music changes—that Quentin Tarantino lifted for Pulp Fiction. That double homage made its way into Ruben Brandt, Collector, too. In that film’s dance between Mimi and Kowalski, just like in 8½, there’s a flicker of the idea that life is worth living for its own sake—and yes, great encounters do exist.
