Az ún. repülő trapézt Jules Léotard francia artista találta ki az 1800-as években. Ő épített először artistaszámot arra, hogy egyik trapézról átugrik a másikra, és közben szaltókat csinál a levegőben. Annyira elkápráztatta a nagyközönséget ezzel, hogy még sláger is született róla „The Daring Young Man on the Flying Trapeze” címmel („A bátor fiatalember a repülő trapézon”). Azóta sincs cirkuszi előadás, amelyben ne repdesnének légtornászok trapézról trapézra. A Ruben Brandt, a gyűjtő egyik üldözési jelenetében is láthatunk egy mozdulatot, ami erre a cirkuszi számra emlékeztet: Bye-bye Joe száll a levegőben, majd egy szép lengéssel elkapja a helikopter talpát.

A trapéz olyan, mint a világ legegyszerűbb hintája: egy igen strapabíró rúd, amelynek kötelet erősítenek a két végére. A legkülönbözőbb gyakorlatokat mutatják be rajta az artisták: lengést, egyensúlyozó pózokat (pl. fejenállást), eséseket, lógásokat és különböző támaszpózokat.

A lehetőségeket gazdagítja a trapéz többféle formája is. A statikus trapéz rögzítve áll, a lengő trapéz viszont ingamozgást tud végezni. Az artista ennél a két trapézfajtánál csak egy trapézt használ a mutatványához, azon csinálja végig az akrobatikus elemeket. Repülő trapéz esetében viszont csak úgy repkednek a több trapéz között az artisták, és a levegőben piruetteket, szaltókat és más figurákat mutatnak be, jó ritmusban elkerülve azt is, hogy összeütközzenek a levegőben. Az összes olyan trapézmutatványnál, ahol az artisták ellendülnek a trapézról, tizedmásodpercnyi pontossággal kell végrehajtaniuk a levegőben a szaltókat és ugrásokat.

A statikus és lengő trapézon inkább egyéni és páros számokat szoktak végezni, míg a repülő trapéz a nagyobb csoportok eszköze, ahol legalább egy ember elkapó szerepben van, a többiek pedig szállnak a levegőben. Az elkapónak külön ülése van a levegőben, hogy meg tudja fogni és tovább tudja lendíteni a társait. A trapéznál előnyt jelent az alacsony testsúly, ezért gyakran a trapéz az egyik első eszköz, amit egy légiakrobata még gyerekként megtanul – aztán ahogy növekszik és erősödik, lehet, hogy átvált más eszközre.

The Flying Trapeze: Aerial Poetry in Motion

The flying trapeze was invented in the 1800s by French acrobat Jules Léotard, who was the first to build a circus act around leaping from one trapeze to another while performing somersaults mid-air. His performance so dazzled the public that it even inspired a hit song: “The Daring Young Man on the Flying Trapeze.” Since then, no circus show seems complete without aerialists soaring from bar to bar. Even in Ruben Brandt, Collector, one chase scene echoes this classic act—Bye-bye Joe flies through the air and, with a graceful swing, grabs the skid of a helicopter.

The trapeze is essentially the world’s simplest swing: a sturdy bar with ropes attached at both ends. Yet it enables a wide variety of movements: swings, balancing poses (like headstands), drops, hangs, and various support positions.

The possibilities expand with the different types of trapeze. On a static trapeze, the apparatus is fixed in place; on a swinging trapeze, it moves in a pendulum motion. In both cases, the performer usually works on a single trapeze, executing all the acrobatic elements there. The flying trapeze, however, involves multiple bars and performers launching themselves through the air, executing flips, spins, and other moves while carefully avoiding mid-air collisions—all timed to the split second.

Static and swinging trapeze acts are typically solo or duo performances. Flying trapeze is used in larger group acts, where at least one person plays the role of the catcher, seated in a special rig in the air to grab and propel the flyers. Aerialists benefit from having a lower body weight, which is why the trapeze is often one of the first apparatuses that young performers learn. As they grow and gain strength, many move on to more demanding aerial equipment.

From daring leaps to delicate poses, the trapeze remains one of the most poetic and breathtaking elements of the circus.