Ha most 1913 májusában, Párizsban lennénk, lehet, hogy pont arról mesélnénk felháborodva, hogy micsoda botrányos balettelőadást láttunk. Vagy éppen azon dohognánk, hogy a párizsiak nem értik a kortárs művészetet. Igor Sztravinszkij orosz zeneszerző Tavaszi áldozat című műve 1914-ben már egyöntetű sikert aratott, amikor csak zenekar adta elő, balett nélkül. De az 1913-as ősbemutatón Vaclav Nyizsinszkij tánckoreográfiájával együtt alaposan kiakasztotta a párizsiakat.
A közönségből páran már akkor nevetni kezdtek, amikor a nyitány első hangjai felhangzottak. De a szokatlanul magas fagottszóló után még nagyobb meglepetések következtek. A tánc, amelyet láttak, nem mesélt el szép érthetően egy történetet, hanem egymással párhuzamosan zajló kis jeleneteket mutatott. Mind témájában, mind a látványvilágában túl extatikus és „pogány” volt a kifinomult párizsiaknak, de a zene is kemény dió lehetett. Szokatlan ritmikai és hangzásbeli szerkezetek, disszonancia, villámcsapásszerű ütőhangszerek, hirtelen váltások – a Tavaszi áldozat teljesen más nyelvet beszélt zeneileg, mint egy elringató szépségű balettmuzsika. Állítólag csak a karmester sztoikus nyugalmának volt köszönhető, hogy a teremben kitörő verekedés közepette be tudták fejezni az előadást. De az is lehet, hogy a verekedést már az előadás reklámkampánya tette hozzá utólag a történethez.
Ez a mű volt Sztravinszkij harmadik olyan zeneműve, amelyet balettelőadáshoz írt. Szergej Gyagilev, a Ballets Russes nevű társulat megalapítója az első világháború előtti években a párizsi avantgárd művészet egyik nagy figurája volt. Ő hívta el Sztravinszkijt Párizsba, és már az első közös munkájuk, a Tűzmadár egycsapásra világhírűvé tette Sztravinszkijt. Második közös művük, a Petruska sikere után Sztravinszkij úgy döntött, hogy egy pogány mítoszokon alapuló vízió lesz a következő színpadi műve. Nicholas Roerich díszlettervezővel a kelet-európai folklórt is felhasználva dolgozták ki a történetet az orosz törzsek elképzelt tavaszünnepéről: a vének kiválasztanak egy fiatal lányt, aki a tavasz istenének bemutatott áldozatként halálra táncolja magát.
Ugyan az ősbemutató közönsége maga is áldozatul esett a Tavaszi áldozat szokatlan hangzásvilágának, a zenemű a huszadik század zenéjének egyik kulcsdarabjává vált. Pont abba az irányba indult el, mint amivel a modern komolyzene kísérletezni kezd majd. Hallgasd meg te is! Már az első hangjai is gyönyörűek... A Ruben Brandt, a gyűjtőben a Tavaszi áldozat nyitómotívuma hangzik el, Ágens vokális (énekhangra írt) átdolgozásban.
Igor Stravinsky – The Rite of Spring
If we were in Paris in May 1913, we might be passionately recounting the scandalous ballet we’d just seen—or fuming over how Parisians simply don’t understand contemporary art. Today a celebrated work, Igor Stravinsky’s The Rite of Spring was met with outrage at its 1913 premiere, performed as a ballet choreographed by Vaslav Nijinsky. Just a year later, in 1914, the piece was a success when performed as a concert, without dance. But that first performance? It rattled the Parisian audience to its core.
Some in the crowd began laughing at the very first sounds of the opening. The unusually high-register bassoon solo was just the beginning of the surprises. The choreography didn’t tell a clear narrative, but rather unfolded in parallel vignettes. The themes and visuals were too ecstatic and “pagan” for the refined audience—and the music was just as jarring. Its unconventional rhythms, dissonant harmonies, explosive percussion, and sudden shifts created a musical language completely unlike the graceful beauty expected of ballet music. The conductor’s calm determination is said to be the only reason the piece could even be finished—despite fights allegedly breaking out in the audience. Though, as with many legendary stories, that riot might owe more to marketing than to history.
This was Stravinsky’s third ballet score. Sergei Diaghilev, the founder of the Ballets Russes and a key figure in Paris’s avant-garde scene before World War I, had invited him to Paris. Their first collaboration, The Firebird, launched Stravinsky to international fame. After the success of their second ballet, Petrushka, Stravinsky envisioned a new stage work rooted in pagan mythology. Working with set designer Nicholas Roerich and drawing on Eastern European folklore, they crafted a vision of an imagined spring ritual among ancient Russian tribes: elders select a young girl, who dances herself to death as a sacrifice to the god of spring.
Although that 1913 audience seemed to fall victim to the music’s radical sound, The Rite of Spring became a cornerstone of 20th-century classical music. It pointed toward the very directions that modern music would soon begin to explore. Listen to it for yourself—even its opening notes are stunning. In Ruben Brandt, Collector, the opening motif of The Rite of Spring returns in a haunting new form: reimagined for voice by Ágens, whose vocal adaptation draws us deep into Ruben’s psyche.
