Tessék, itt egy avantgárd alkotó, aki széles körben népszerű tudott lenni! Krzysztof Penderecki, a lengyel kortárs komolyzene alkimistája olyan belső világokat nyitogat a zenéjében, amelyekre egyre többen lettek kíváncsiak a 70-es évektől. A Ruben Brandt, a gyűjtő az egyik legijesztőbb, legsötétebb művéből idéz. Aki szorong, hallgasson inkább heavy metalt, az jobban nyugtatja az idegeket. Pedig Penderecki Kosmogoniája nem kevesebbet mesél el, mint a világ létrejöttének nyugati narratíváját. Énekelt szövege sok-sok idézet a Bibliától az asztronautákig, az ókori átváltozás-mítoszoktól Leonardo da Vinciig.
Persze Pendereczkit avantgárdnak nevezni kissé pontatlan kifejezés. Legyen inkább posztszeriális. De akkor rögtön el kell magyarázni, mi is az a szeriális zene. Arnold Schönberg nevét talán már hallottad. Az osztrák zeneszerző 12 hangból álló skálát határozott meg, és azt is, hogy mind a 12 hang csak egyszer szólalhat meg. Azonos hangközök nem követhetik egymást, és egymás után jövő hangok nem alkothatnak hármas vagy négyes hangzatokat. Az így létrejövő 12 hang alkot egy sort, és ilyen soroknak a kombinációiból, variációiból hozható létre a zene.
De hát mire jó ez? A zene lényege nem a szép dallam, amit másnap is dúdolni lehet? Minek matekórát csinálni a zeneszerzésből? De gondolj bele: a zene eleve matematika. Mindig is komoly kombinatorikai szabályok érvényesültek a zeneszerzésben (skála, hangnem, összhangzat stb.). Másrészt pedig egy zeneszerző nemcsak a dallamokra kíváncsi, hanem minden hangra, ami a világon létezik. Minden új eljárás, ami az eddigitől eltérő hangzásokat hoz létre, új zenei élményekkel ismertet meg. Az a felfedezési irány, amelyet Schönberg képviselt, nagyon meghatározó lett a 20. század második felének komolyzenéjében.
Voltak viszont olyanok ugyanebben a korszakban, akik nem akarták külső szabályoknak alárendelni a zenei világukat, mégis teljesen új zenei élményekre vágytak. Krzysztof Penderecki közéjük tartozott. Komplex hangfüggönyöket komponált, sok-sok féle hangzást összesűrítő mintázatokat. Finoman, ujjal pengetett hegedű és vibráló, fémes flexaton („éneklő fűrész”), zárótüzet nyitó dobok, zengő rézfúvósok, disszonáns fafúvósok, beszédhang és sziszegés, érzelmes vonósok, örvénylő orgona... Penderecki világa sokszínű, intenzív, borzongató, néha vérfagyasztó, mindig drámai és kellemesen kényelmetlen. A Kozmogónia is ilyen: szédítő dinamika és váltakozás jellemzi ezt a nagyzenekari művet. Az egyik pillanatban még nagyszabású, diadalmas hangzást hallunk vonósokkal, fanfárral, eget hasító szopránnal, hogy a következő pillanatban már üres, minimalista, világvégi pusztaságba kerüljünk. Egy kritikus így fogalmazta meg a Kosmogóniával kapcsolatos élményét: kísértetjárta hullámvasút egy elhagyatott vidámparkban. A zenét hallgatva újabb és újabb jelenetek bontakoznak ki az ember képzeletében. Nem csoda, hogy Penderecki hangkompozícióira a filmes zeneszerzők is felfigyeltek. Technikáit több filmes zeneszerző átvette, sőt Penderecki művei maguk is filmzenévé váltak. Az ördögűző, Ragyogás, Az ember gyermeke, Viharsziget... csak néhány példa olyan filmekre, amelyek a Ruben Brandt, a gyűjtőn kívül az ő műveivel gazdagították a képi világukat.
Krzysztof Penderecki – Kosmogonia
Here is an avant-garde composer who somehow managed to gain wide popularity. Polish composer Krzysztof Penderecki, often called an alchemist of contemporary classical music, began to open up deep inner worlds through his work—drawing more and more listeners from the 1970s onward. Ruben Brandt, Collector features one of his most haunting, darkest pieces. If you’re prone to anxiety, you might want to stick with heavy metal—it’s probably easier on the nerves. But Kosmogonia is no less than a sonic telling of the Western narrative of the creation of the world. Its vocal texts pull from a range of sources—from the Bible to astronauts, from ancient transformation myths to Leonardo da Vinci.
Calling Penderecki “avant-garde” may be imprecise. He’s better described as post-serial. But then we have to explain what serial music is. You may have heard of Arnold Schoenberg, the Austrian composer who developed a 12-tone system in which all twelve notes of the chromatic scale must be used once before any can be repeated. No repeated intervals. No conventional triads. These twelve tones form a row, and music is built from combinations and variations of such rows.
Why do this? Isn’t music about beautiful melodies you can hum the next day? Why turn composition into math class? Well—music is math. It always has involved sophisticated combinatorial systems (scales, harmony, tonal relationships). But beyond that, composers want to explore every possible sound. Every new technique that breaks with tradition brings new sonic experiences. Schoenberg’s path became a major force in the second half of the 20th century.
But not everyone in that era wanted their musical world dictated by strict external rules. Penderecki was one of those. He composed dense “sound masses,” intricate textures compressing multiple layers of timbre and technique: softly plucked violins, shimmering metallic flexatone (like a singing saw), drums erupting like artillery fire, brassy fanfares, dissonant woodwinds, whispered speech, emotional string lines, swirling organ tones… Penderecki’s world is colorful, intense, chilling, dramatic—and deliberately unsettling.
Kosmogonia is no exception: it’s marked by staggering dynamic range and constant transformation. One moment, a triumphant surge of strings, brass fanfare, and soaring soprano; the next, we’re plunged into a desolate, minimalistic wasteland. A critic once called Kosmogonia “a haunted roller coaster in an abandoned amusement park.” As you listen, vivid scenes unfold in your mind’s eye. No wonder film composers have long drawn inspiration from Penderecki. His techniques have been borrowed across film scores, and his own compositions have been directly used in The Exorcist, The Shining, Children of Men, Shutter Island—and of course, Ruben Brandt, Collector.
