Ágens
Ágens (Gyimesi Ágnes) a kortárs magyar színházi élet különlegesen elementáris és autonóm előadója. Inkább hangművész, mint énekes, mert nem a klasszikus értelemben vett énekesi képességeknek a minél tökéletesebb kibontakoztatásával dolgozik, és nem is csupán az a célja, hogy zeneműveket adjon elő. Bár operaénekesi intonációt használ, sokkal nagyobbra nyitja azoknak a hangoknak a körét, amelyek átáramolhatnak rajta és kitörhetnek belőle.
Fejhangok, sámánra emlékeztető torokhangok, állati morgások-nyüszítések éppúgy, mint jazzének vagy operai ária. Ágens a hangok teljes világával dolgozik, és hozzájuk kötődve az érzelmek teljes palettájával is. Az általa előadott ének nem választható el a színpadi jelenlététől, a testi és vizuális kifejezőrendszerétől. Ugyanannyira színész, mint énekes: felfokozott, abszolút jelenlét a színpadon, pontosan kidolgozott jelzésrendszerrel.
Ő maga is azt mondja, hogy Gyimesi Ágnessel nem azonos az az Ágens, aki a színpadon látható. Ami az éneklés közben történik, az más, ahogyan egyébként él. Művésznevét – nem nehéz kitalálni – a latin ágens, azaz cselekvő szóból vette. Ezen a néven indult az amatőr színháza, majd 1992-től énekesnőként is ezen a néven kezdett fellépni. Ne próbáljuk műfajhoz vagy stílushoz kötni az előadásait, mert pont a határok átlépése az egyik legfontosabb jellemzőjük, amit a más alkotókkal való együttműködései is mutatnak. Rendszeresen dolgozik együtt klasszikus és kortárs zenészekkel és táncosokkal. De nehéz másokhoz hasonlítani Ágenst, bár vannak hasonlóan szabad és kísérletező énekesnők. Diamanda Galas vagy Meredith Monk szokott felvetődni Ágens kapcsán, de valójában mindketten másféle zenei és más előadóművészeti alapon dolgoznak.
A Ruben Brandt, a gyűjtőben kétszer is felhangzik Ágens éneke, mindkétszer a belső világ, a psziché mélye felé csalogatva Ruben Brandtot. Az ő hangjára kerül a mélytengeri polippá változó Vénusz gyilkos ölelésébe Ruben, amikor Botticelli világhírű vásznát nézi elmélyülten. Talán nem véletlen ez, hiszen Ágens maga beszélt így a zenéjéről egy interjúban: „Az intuitív készségemhez fordulok. Valamilyen úton-módon megérzem, hogy mi történik valójában. ...Az én intuitív történeteimet nem lehet leírni, számomra az egyedüli lehetőség hanggá tenni őket. Ezért nem használok szövegeket. Anélkül is el lehet énekelni, hogy mi történik. Ez az egyetlen kapcsolatom a valósággal. Bizonyos pillanatokban, nagyon ritkán, de megélem, ami valójában történik, ami a dolgok mögött van.”
Ágens
Ágens (Gyimesi Ágnes) is one of the most visceral and autonomous performers in contemporary Hungarian theater. More sound artist than singer, she doesn't aim to perfect classical vocal techniques or merely interpret musical works. Though she often uses operatic intonation, her vocal range stretches far beyond traditional boundaries—drawing in sounds that seem to surge through and erupt from her.
Her voice embraces head tones, shaman-like throat sounds, animalistic growls and whimpers, just as readily as jazz vocals or operatic arias. Ágens works with the full universe of sound—and, through it, the full spectrum of emotion. Her singing cannot be separated from her physical and visual presence on stage. She is as much an actor as she is a vocalist: an intense, total presence with a precisely articulated expressive system.
She herself says that Ágens on stage is not the same as Gyimesi Ágnes in everyday life. What happens during a performance is something entirely different. Her artist name—no surprise—comes from the Latin agens, meaning "one who acts." Under this name, she launched her amateur theater company, and since 1992 she has performed as a singer under the same identity. Her work resists genre or stylistic classification; in fact, breaking down boundaries is one of its defining features, as reflected in her numerous collaborations with classical and contemporary musicians and dancers. Though comparisons are difficult, artists like Diamanda Galás or Meredith Monk are sometimes mentioned in relation to Ágens—but both operate from different musical and performative foundations.
In Ruben Brandt, Collector, Ágens’s voice is heard twice—both times drawing Ruben Brandt inward, toward the depths of the psyche. It is her voice that accompanies Ruben’s entrapment in the deadly embrace of a Venus transformed into a deep-sea octopus, as he stares into Botticelli’s iconic painting. This may not be a coincidence, since Ágens has described her music in these terms:
“I turn to my intuitive abilities. Somehow, I sense what’s really happening... My intuitive stories can’t be described; for me, the only way is to turn them into sound. That’s why I don’t use words. You can sing what’s happening without words. It’s my only connection to reality. In certain moments—very rarely—I experience what is truly happening, what lies behind things.”
