Mit szólnál, ha egy 18 éves barátod azt mondaná neked, hogy az elmúlt egy évben komponált két szimfóniát, két vonósnégyest, két misét, több kisebb egyházi művet, dalokat, kórusokat és négy vígoperát? Elhinnéd neki? Úgy, hogy közben tanított az apja iskolájában. Márpedig az osztrák Franz Schubert ennyire termékeny szerző volt 18 éves korában, 1815-ben, amikor a II. szimfóniáját is írta.
Mindehhez ne egy otthon ülő, bepókhálósodott embert képzelj el, hanem olyasvalakit, aki rajong a koncertekért, az operáért, és beleveti magát a bécsi társasági életbe. Emellett hetente párszor zeneszerzés-órákat vesz attól Antonio Salieritől, akinek Miloš Forman Amadeus című filmje oly rossz hírét keltette (részben alaptalanul). Közben az életkörülményei sem voltak virágosak: Schubertnek a III. szimfóniája komponálása közben azért kellett hosszabb szünetet tartania, mert elfogyott a kottapapírja, és nem volt egy fillérje se. Ez a későbbiekben se változott – Schubert az őt anyagilag támogató barátainak is köszönheti, hogy rövid élete során gazdag életművet hozhatott létre. Ha erre a 18 éves fiúra gondolsz, képzeld bele azt is, hogy már csak 13 évet fog élni. De ezalatt a klasszikus európai zeneirodalom legbensőségesebb és legfájdalmasabb zenéit írja meg.
Későbbi népszerűségéből ő maga nem sokat élvezhetett, bár a romantika nagy zeneszerzői (Schumann, Liszt, Brahms stb.) majd bálványozni fogják, és ismertté teszik széles körben is. Schubertet ma talán leginkább az őszinte, sallangmentes, mélyen érzelmes dalai miatt szeretjük, pl. a Winterreise-dalciklus miatt. Őt viszont a szimfónia műfaja is komolyan foglalkoztatta egész életében. A II. szimfónia Schubert korai művei közé tartozik, érettségében még nincs ott, mint a későbbi nagy szimfóniák. Ezért is van, hogy a későbbi kilencedik, „Nagy” C-dúr szimfóniát, illetve a nyolcadikat, a „Befejezetlent” viszonylag hamar felfedezték és játszani kezdték, de a II., avagy B-dúr szimfónia hivatalos bemutatója csak 1877-ben, Londonban volt, 50 évvel Schubert halála után.
Pedig a II. szimfónia már sok mindent megcsillant az érett kompozícióiból. A szintén bécsi Mozart, sőt az akkor még élő Beethoven hatása nyilvánvaló, de már ott van benne az a Schubert, akit annyira mámorossá tesz a zene szépsége, hogy kilép a formai keretek közül. Ott van a variációk leendő mestere is. És benne vannak azok a hangnemváltások, amelyek egy pillanat alatt változtatják meg a kiépülő hangulatot, egy mondat értelmét vagy egy érzelem mélységeit. A Ruben Brandt, a gyűjtőben az 4 részes mű nyitótétele csendül fel, az energikus, gyors ritmusú Largo.
Franz Schubert – Second Symphony, D 125
What would you say if your 18-year-old friend told you that in the past year he’d composed two symphonies, two string quartets, two Masses, several smaller sacred works, songs, choral pieces, and four comic operas—all while also teaching at his father’s school? You might not believe him. But that was exactly what Austrian composer Franz Schubert had accomplished by 1815, at just 18 years old—the year he also composed his Second Symphony.
And don’t imagine a reclusive shut-in—Schubert was a passionate concertgoer, a devoted opera fan, and a lively participant in Vienna’s social scene. At the same time, he took regular composition lessons with Antonio Salieri (yes, the same Salieri unfairly villainized by Amadeus). Yet his circumstances were far from glamorous. While working on his Third Symphony, Schubert had to stop composing for a time because he ran out of manuscript paper and had no money to buy more. That struggle continued throughout his life. He depended heavily on the support of devoted friends to sustain his musical output. Think of this brilliant 18-year-old—and then imagine that he has only 13 more years to live. But in that short span, he would create some of the most intimate, emotionally profound music in European classical history.
Schubert didn’t live to see his work widely appreciated. But the great Romantic composers—Schumann, Liszt, Brahms—would later revere him and help bring his music to light. Today, he is perhaps best loved for the heartfelt simplicity and deep emotional resonance of his songs—like the Winterreise cycle. Still, the symphony was a form that deeply engaged him all his life. While the Second Symphony is an early work, not yet as developed as the later “Great” C Major (No. 9) or the famous “Unfinished” Symphony (No. 8), it already contains clear glimpses of his mature voice.
The influence of his Viennese predecessors—Mozart and the then-living Beethoven—is evident, but so is the Schubert we know: intoxicated by beauty, bending formal constraints, foreshadowing his mastery of variation and key shifts that can pivot an entire emotional landscape in an instant.
In Ruben Brandt, Collector, we hear the opening movement of this four-part symphony—a Largo introduction that quickly shifts into a fast-paced, energetic Allegro vivace. It's a perfect fit for the film’s dynamic rhythm and aesthetic, and a vivid reminder of just how much power and passion a teenage composer could unleash—on paper and on screen.
