Ez a dal iskolapéldája annak, hogyan mosódnak össze a múlt részletei, ahogyan haladunk előre az időben, és hogyan alakulnak ki a kultúra újabb és újabb rétegei. Van egy zenekarunk, úgy hívják, Radiohead. Írnak egy számot, amivel sikeres lesznek, de később eltávolodnak tőle, szinte meg is tagadják. Csakhogy jön egy másik banda, és előveszik a dalt. Rettentő sikeresek lesznek a „régimódi” stílusú feldolgozásukkal, bár az a múlt, aminek a stílusát idézik, soha nem is létezett.
Scott Bradlee nem véletlenül nevezte el Postmodern Jukeboxnak a sok zenészből és énekesből álló csapatát. (A zenekar összetétele előadásról előadásra, turnéról turnéra változik.) A jukebox: zenegép, a posztmodern pedig a modernitás utáni korszak neve. Egy elterjedt, sokat tárgyalt modell arról, hogy az 1960-as évek óta milyen lett a világ és a művészet. Az utópiák és az életről szóló nagy elbeszélések kérdésessé váltak, „minden Egész eltörött”, és már pontosan tudjuk, hogy a világról alkotott tudásunk töredékes. De gyűjtjük a töredékeket, és újra és újra felhasználjuk őket, új összefüggéseket teremtve, kicsit irányvesztetten, de szabadon; hol tudatosan kísérletezve, hol együtt sodródva a divatjelenségekkel. Ez lenne a posztmodern szelleme.
Zenetörténészi füllel kicsit olyan a Postmodern Jukebox zenéje, mint amikor egy történelmi filmben csak a jelmezek stimmelnek, a történelmi háttér nem. Sőt, még a jelmezeknek is mélyebb a dekoltázsuk, mint az adott korszakban szokás volt. A Postmodern Jukebox zenészei a Radiohead 1992-es alternatív rockszámát „vintage” címkével ellátva jazzesítették. A vintage azonban nem jazztörténeti korszak. A Postmodern Jukebox feldolgozása leginkább a 20-as évek swingkorszakára emlékeztet, de az énekstílus és a hangszerelés már az 50-es éveket hozza be. Az ének lenyomottabb, a fúvósok visszafogottabbak, mint a swing élénk, dinamikus hangzása volt. Az pedig már inkább popzene, nem jazz, hogy a fúvós hangszerek beleolvadnak a kíséretbe, nem szólóznak egyszer se.
A vintage a „régi szép idők” parfümmé párolt esszenciája. Ebben a nosztalgikus jelenségben évtizedek mosódnak össze, egymással távoli kapcsolatban álló stíluselemek keverednek. De ez a posztmodern csipegetés a kultúra svédasztaláról nemcsak a vintage-re igaz, hanem például a Ruben Brandt, a gyűjtőre is. És mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a komolyan művelt jazznek eleve lételeme az olyan közös zenekari improvizáció, ami az eredeti zenei anyagot csupán kiindulásnak tekinti. Scott Bradlee posztmodern zenegépe igen népszerű formáció. A kortárs popzene jazzes átiratai 2013 óta sok-sok hallgató szívét dobogtatták meg: már az első feldolgozás, amit 2013-ban közzétettek, 3 hónap alatt 1,8 millió Youtube-megtekintésig jutott. A Radiohead, ez a ma is létező brit zenekar pedig a 90-es évek egyik legmeghatározóbb könnyűzenei műhelye volt. Ahogy távolodtak a Creeptől és mélyültek el az ambient, az elektronikus zene és avantgarde zenei törekvések világában, olyan komplexitást értek el, ami a progresszív rock egyik legkomolyabb kísérletezőjévé tette őket.
Radiohead – Creep
This song is a textbook example of how fragments of the past blur and blend as we move forward through time—and how new layers of culture continually form. A band—Radiohead—writes a song that brings them success, only to later distance themselves from it, even disown it. Then along comes another group that reinterprets the song in an old-fashioned style—and becomes wildly successful. The twist? The "past" their style evokes never truly existed.
Scott Bradlee deliberately named his ever-changing ensemble Postmodern Jukebox. The name says it all: a jukebox, symbol of retro soundtracks, and "postmodern"—a term for the era after modernism. It’s a much-discussed concept in philosophy and the arts, describing a world where grand narratives and utopias have fractured. Our knowledge is now fragmentary; what remains is recombination. We sample from the cultural buffet—sometimes deliberately, sometimes swept along by trends. That’s the spirit of postmodernism.
To a music historian, Postmodern Jukebox’s work is like a period film where the costumes are accurate, but the historical context isn’t. In fact, even the costumes have necklines deeper than what the actual era would allow. Their cover of Radiohead’s 1992 alt-rock anthem Creep is labeled “vintage,” but vintage is more of a mood than a musicological term. The cover mostly evokes the swing era of the 1920s, but the vocal style and instrumentation bring in elements of the 1950s. The singing is more subdued, the horns more restrained than the vibrant energy of true swing. And the fact that the brass instruments don’t play solos but melt into the background feels more like pop than jazz.
“Vintage” is the distilled perfume of “the good old days.” It’s nostalgia that blends eras and mixes styles with little regard for historical accuracy. But this postmodern approach to culture—this mix-and-match sensibility—applies not only to Postmodern Jukebox, but also to Ruben Brandt, Collector. It’s worth remembering that serious jazz has always thrived on collective improvisation—where the original melody is just a starting point. In that spirit, Scott Bradlee’s postmodern music machine has become a beloved act. Since 2013, their jazzy reinterpretations of contemporary pop have won over millions. Their very first video gained 1.8 million views in just three months.
As for Radiohead, the still-active British band was one of the defining forces in 1990s alternative rock. As they drifted away from Creep and delved into ambient, electronic, and avant-garde sounds, they achieved a complexity that placed them among the most sophisticated experimenters in progressive rock.
