Az orosz romantika legnagyobb zeneszerzőjétől, Csajkovszkijtól a legtöbben talán a három legnépszerűbb balettjét, a Hattyúk tavát, a Csipkerózsikát és a Diótörőt ismerik. Ezek a művek is nagy érzelmi magasságokba és mélységekbe jutnak el, de van Csajkovszkijnak egy kifejezetten drámai műve is, amelyet nem véletlenül használt Hitchcock is filmzenének egy thrillerében. A Francesca da Rimini című szimfonikus fantázia egy titkos szerelemről és annak tragikus végéről szól. A zene szenvedélyesen sodor magával, egészen a pokol bugyráig – szó szerint.

Camille Saint-Saëns, a romantika korának nagy zongoristája és zeneszerzője így írt a mű 1877-es bemutatójáról: „A világ leggyengédebb, legkedvesebb embere most dühöngő vihart eresztett szabadjára, és éppoly kevés együttérzést mutatott az interpretációja és a hallgatóság iránt, mint a Sátán a bűnösök iránt. De a szerző tehetsége és bámulatos technikája olyan nagyszerű, hogy a kárhozottakat élvezet járja át.” Nem véletlenül kerültek szóba a kárhozottak. A szimfonikus mű alapját adó történet Dante Alighieri (1265-1321) Isteni színjátékának 5. énekéből származik. Egy itáliai nemesasszony, Francesca da Rimini beleszeret a férje unokatestvérébe. Az őket tetten érő, kegyetlen férj megöli őket. A pokolban a két szerelmes arra van kárhoztatva, hogy örökké falevélként sodródjanak a levegőben, soha ne érinthessék a földet, és az egykori örömeik emléke kínozza őket:

„Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg, társamat vágyra bujtá testemért, mely oly csúf halált halt – rágondolni félek. Szerelem, szeretettnek szörnyű métely, szivemet is nyilával úgy találta, hogy látod, itt se hágy keserve még el.”

Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893), az első nagy orosz zeneszerző, aki az ortodox egyházi zenei hagyomány mellett a nyugati tradíciót is magáévá tette, három zenei tételben mélyült el ebben a végzetes szerelemben. A Francesca da Rimini első és harmadik, sötét hangulatú része a két fiatal pokolbéli szenvedéseinek, míg a középső rész az egymás iránti szerelmüknek a zenei interpretációja. A romantika korszaka eleve fogékony volt az emberben rejlő végletek iránt, és Csajkovszkij sokat merített a saját lírai, érzelmes lelkialkatából is. Bár az Anyegin című operájáról írt így, a Francesca da Riminire is igazak a szavai: „Semmilyen témáról nem tudok szeretettel és lelkesen zenét komponálni, akármilyen hatásos legyen is, ha a szereplők nem keltenek bennem élénk rokonszenvet. Ha nem szeretem, ha nem szánom őket úgy, ahogy az élő ember szeret és szánakozik…”

Francesca da Rimini

Most people know Pyotr Ilyich Tchaikovsky—the greatest composer of the Russian Romantic era—for his three beloved ballets: Swan Lake, The Sleeping Beauty, and The Nutcracker. These works reach great emotional heights and depths, but one of his most dramatic compositions is the symphonic fantasia Francesca da Rimini, a piece so intense that Alfred Hitchcock once used it as part of a thriller’s soundtrack. It’s a story of forbidden love and tragic fate, sweeping the listener into the depths of hell—literally.

Camille Saint-Saëns, the great French pianist and composer of the Romantic era, wrote the following about its 1877 premiere:
“The gentlest, kindest man in the world has unleashed a raging storm, showing as little mercy in his performance as Satan does to the damned. Yet the composer’s talent and astonishing technique are so great that the damned are overwhelmed with pleasure.”
The damned are mentioned for a reason. The music is based on the fifth canto of Dante Alighieri’s Inferno (from The Divine Comedy), in which Francesca da Rimini, an Italian noblewoman, falls in love with her husband’s cousin. When the jealous husband discovers the affair, he kills them both. In hell, the lovers are doomed to drift like leaves in an eternal storm, never able to touch the ground, tormented by memories of past joys:

"Love, that releases no beloved from loving,
gripped me for his beauty that once struck me so—
as you see still, it does not leave me grieving.
Love led us both into one death."

Tchaikovsky (1840–1893), the first major Russian composer to blend Orthodox musical traditions with Western classical forms, explored this fatal love story in three sections. The first and third movements portray the torment of the lovers in hell, while the lyrical middle section gives voice to their passionate love. Romanticism as a period was deeply attuned to human extremes, and Tchaikovsky drew heavily from his own sensitive, lyrical nature. He once wrote, in reference to his opera Eugene Onegin, a sentiment that applies equally to Francesca da Rimini:
"I cannot compose music with love and enthusiasm—even if the subject is effective—if I do not feel a strong personal sympathy for the characters. If I don’t love them, pity them, the way one loves and pities real human beings…"

In Francesca da Rimini, he does both—tenderly and ferociously.